2020. április 12., vasárnap

Palóc Kappadókia

Kazáron, a Kézművesház udvarán parkolunk, a kapu szombaton is nyitva.

Idilli környezet, egyúttal a palóc népi építészet néhány 
jellegzetes épületét megvizsgálhatjuk a szomszédban.


Sajnálom, hogy minden zárva, majd visszajövünk ide élet idején.

Addig marad az örök igazság:
"Minden görbeség a maga helyén kívánatos."


 

A Béke utcán hagyjuk el a települést, ez a hosszabb út*, a fő látnivalót épp 
a legvégére tartogatja. A piros kereszten haladunk, előbb egy vörösbegy 
illegeti magát mellettem, majd nappali pávaszem szórakozik velem. 
Leszáll a földre és lassan felém fordítja szárnyait.
Persze... mögöttem a nap.
Sütkérezik.


 

Valahol itt letérünk a jelzett útról, ugyanis attól balra, fölötte egy másik út fut 
azzal párhuzamosan. Innen ezt látjuk, a túraút meg valójában egy mély vájat, 
amiből kétoldalra kilátni nem lehet, így elég nyomasztó.



Véletlenül jól döntöttünk, a tanösvény nevezetes pontjaira remekül odalátunk föntről.


 

Naugye? Az ismertető táblára zummolva ezt olvasom:
" Az itt látható földtani feltárás kb. 10-12°-kal délnek dőlő, kb. 15-18 millió éves rétegsor..."

Satöbbi.**

 

Pár száz méter után visszatérünk a jelzett útra. Innen erdős részen haladunk.
Ez lehet az öreg tölgyek útja, mindkét oldalon hatalmasok meredeznek fölébünk.



Elképesztő hangulata van az erdőnek, valami mély és ősi nyugalom kísér minket.


 

Nem is hallani mást, csak a szél susogását.

 

Különösek itt a fák, mondom.
Ez például igyekszik egyben tartani a kitüremkedő löszfelszínt.


 

Emezek bakancsot hordanak és manók buckáit őrzik.***

 

Hamarosan bányatóhoz érünk, partján család pecázik,
körben ezernyi martilapu virágzik.



A víztükör nyugodt, csak a bevetett horog fodrozza.
Egészen idilli.

Majdhogynem bukolikus.



Percek múlva ott is vagyunk a palócok Kappadókiájában.

Lenyűgöz a méreteivel, pláne azért, mert valakinél azt olvastam, 
csalódás volt neki ahhoz képest, amekkorára számított, 
ezáltal főleg döbbenet, hogy

EKKORA!


Közel egy hektáron terül el,


az egész Európában egyedülálló a kazári riolittufa képződmény.


A világon is csupán 6 hasonlót találni, a legismertebb
a Törökországban található híres és nevezetes.


Mi a tetejéhez érkeztünk meg, 
innen óvakodtunk tovább a jobb oldalon futó pici ösvényen.



Körülbelül középről lövöm ezt a körpanorámát,



aztán "gyorsan" megyek**** Tóni után, aki már megint megtalálta 
a szerintem legveszélyesebb = legjobb helyet.


Páratlan, tényleg, mindenféle rálátások,



átlátások



és meglátások*****.



Jó meredek utacska visz lefelé a tetőről,



majd egy vízmosás fölé rakott eszkábán óvakodunk át.
Kétoldalt fölénk magasodik a riolittufa.



Kis kanyonon vágunk keresztül, előttünk a tábla, amit fölülről láttunk.

   

 A legszűkebb pontján nem kell kinyújtanom teljesen a két kezem, 
hogy megérintsem mindkét falát.


Kukkantsunk vissza, erről jöttünk,


ott fönn álltunk.


 

Jobbra tőle tufautcácska, benne Tóni, mögötte tufasikátor.


 

A kanyon végén éppen csak kivehető csapáson hagyjuk el a területet,
természetesen meredeken felfelé.



Onnantól gyerekjáték az egész: erdős, bokros, bozótoson,
lankás legelő mellett érkezünk a Béla utcára.



*
Kb 9 kilométeres kör.

**
Imádlak, Asony!

***
Képzelem, ahogy az illetéktelen betolakodót egyetlen célirányos rúgással messzire röpítik.

****
Már amennyire bottal sietni lehet.

*****
Martilapu itt is, csokorban.

2020. április 4.

1 megjegyzés:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...