Idén is

csodaszép volt az ősz. Mindig is ez az évszak volt a kedvencem, és ahogy öregszem, 

egyre biztosabb vagyok ebben. Már alig csábulok el a tavasz közeledtével 

és a vakáció ellenére sem válik elsődlegessé a nyár. 

Mondom, szeretem az őszt, a fák lassan melegedő színeit, már-már végtelenségig húzódó

 télre készülődésüket. A néma erdőben táncoló leveleket. Azt a hangot, ahogyan 

a levelek hozzáütődnek az ágakhoz, miközben nagyon lassan a földre esnek. 

Alig hallható nesz.

Eszméletlenül békességes.

Egy hete vége lett a mókának, jött az eső és lemosta a fákról a színeket és illatokat, 

hozta a reggeli ködöt és nyálkát és a fénytelenséget. És hozta a bekuckózás vágyát.

Na, azóta megint* varrogatok, csupa őszit, persze.

Levéldíszt az ajtóra, géppel,

majd mivel így túl haladós, átváltok kézi varricskára, filcből mókolok leveleket.

Idén és tölggyel kezdődött a szerelem,

pláne, mert egy idő múlva már csak azt láttam mindenütt.

Mondom, mindenütt. Meg tölgymanót a barackfa alatt.

  

Ezáltal csak ez lehetett az első meg a második**.

Aztán jött egy kapitális méretű platán***

meg a harmadik,

végül a fügebokrunk levetkőzésekor

emez, a negyedik**** lett a kedvencem.

Egy ilyen levélke megvarrása minimum 3 órácska, szóval ebből sem lesz tömegcikk.

És mivel az őszi portyáinkról minduntalan hazahozunk valamit, 

azokból meg a zéróvészt jegyében rittyentettem egy ajtódíszt.

Mostan pedig hímezgetek.

Őszit.

Mert az őszt ugyan én még el nem engedem*****.

*

Mert megint hónapok teltek el ilyesmi nélkül.

**

Egy kicsi meg egy nagy, de csak a nagyot fotóztam.

***

Törzskörmérete 932 cm volt most, novemberben.

****

De nem utolsó?

******

Holott az osana szeptember vége óta karácsonyi cuccokkal van tele.