2019. szeptember 21., szombat

Általában

szombaton szottyan kedvem sétafikálni. Olyankor messzinek tűnik még 
a vasárnap szindróma és végeérhetetlennek tűnik a hétvége.

Ma, akarom mondani, 2019. szeptember 21-én Biatorbágyon sétálunk egy kellemeset.

A Sóskút felé vezető úton, az Alsómajornál lévő parkolóban hagyjuk az autót,
sajnos éppen csak találunk helyet neki, tehát nagy forgalomra számítunk.
Az útjelző táblához egészen hihetetlenül közel


fel is bukkan a fák közt a Nyakas-kő. Innen lehetne menni simán toronyiránt,


de én kissé letérek balra, ha van ennek a tüneménynek nyaka, kell legyen hasa is. 
És valóban, éppen a köldökével találom szembe először magam.


A kis kitérő után kicsinek tűnő emelkedő következik.
Nem lenne vele komolyabb gond, ha nem volna rettenetesen morzsalékos a kőzet. 



Felérve a kő vállához egyembernyi nyiladékot találunk balra, megfordul a fejemben, 
hogy ez lehet a feljáró a tetőre, de oly képtelennek tűnik az ötlet, hogy mindjárt el is vetem.



Ácsorgunk pár percet a szikla oldalában, 

adegy csúcstámadás előtt erőt gyűjteni,
adkettő rengeteg itt az ember,
adhárom pláne, mert mindegyik maximum 25 éves és vakmerő
adnégy mi bezzeg ráérünk.



Mondom, ráérünk, ezért a kis ácsorgást



a szemközti szikla oldalában hosszabb ücsörgés váltja fel.
Innen jól belátni mindent, pláne a célobjektumot,



aminek a tetején hatalmas a forgalom.


Egyre csak áramlik odafönn a természetet kedvelő fiatalság,
ezáltal majdnem leteszek arról, hogy oda mi is fölkeveredjünk valahogy.



Mire eltűnnek a sokak, a mögöttünk lévő pár megelőz, nem annyira könnyednek látszó 
mozdulatokkal ugyan, de birtokba veszik a tetőt és, jaj, igen, előveszik az uzsonnájukat.



Kénytelenek vagyunk még magasabbra kapaszkodni, hogy újabbat várakozzunk.
Lessük, mikor tűnnek el, lessük, jön-e valaki, mert azt meg nekünk kell megelőznünk, 
ha csak pár percre is, de kettesben akarunk lenni odafönn.



Türelmünk meghozza gyümölcsét, mászhatunk föl, ami nem is annyira egyszerű itt.
Hm... Ezért vártunk ennyit, hogy lent maradjak, az kizárt...


Jól megszemlélem a sziklahasadék fáját innen, fentről is, 


aztán nagy levegőt veszek és jó erősen belekapaszkodom emberem kezébe, 
húzzon már felfelé. Ha képes volt feleségül venni,
tán ide is képes felrángatni.

És valóban. 


Remek a kilátás, szemben a félórával előtti "padunk"


és jaj, már megint áramlik fölfelé a nép, 
azon a bizonyos sziklahasadékon törekednek keresztül.


Váratjuk kicsit őket, olyan remek fönt ücsörögni
és átnézni túlra, a következő állomáshoz.



Türelmetlenek, hangosak, felkapaszkodnak, ezáltal mi távozunk.



Némileg Xiloszkala fíling kerít hatalmába, 
már megint görögibe asszociálom magunkat*.



Ezen a hasadékon jövünk le,



igen, pont ott, ahol a fűcsomók nőnek.
Éppen emberszélességű, én még beférek.



Tehát lemegyünk, de éppen csak annyira, hogy ez a tábla útba igazítson,



már mászhatunk is fel a Madárszirtre.



Visszapillantva tényleg nyakas az a kő, tetején csigaszarvat formál két ember.



Nocsak... A Madárszirt is nyakkal kezdődik.



Több száz méter hosszan meredek sziklafalat formált ide a természet.
Elképzelem, amint szárnyas kétlábúkkal van tele, karmukat a fal peremébe mélyesztik, 
aztán huss, elrugaszkodnak, és csak szállnak a szélben.


Most nincsen itt madár egy se.



Persze akad, aki odamerészkedik a sziklafal szélére,



melléülök gyorsan, így biztonságosabb; 
ha zuhanni kell, zuhanjunk együtt!



Bizsereg az alsó lábszáram, tán madár voltam valamelyik életemben.**



Előttünk óriáslány gyönyörködik



a pazar kilátásban.



Őt még meglátogatjuk,



S bár innen,



alulról



nőszemélyre egyáltalán nem hasonlít,



megbűvölten bámuljuk sokáig.


Innen indul a százlépcső,



ami levezet a fák között



a padhoz, ahonnan az egészben látható a szirt tömbje.



Az úton továbbgyalogolva előtűnik hamarosan a Nyakas-kő is,



annak a tetején persze megint áll valaki.




*
Mint bárhol és mindig.

**
Vörösbegy?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...