Nyaralásunk utolsó

másfél napja a búcsúzás jegyében telik. Elég vegyesek az érzéseink, a kedvezőtlen 

változásokat vesszük észre mindenütt. Karpathos déli része számunkra elveszett: 

minden dombra, hegyre, völgybe dózerek vájnak újabb utakat, az összes kiszögellésre

 kápolna épül, szállodák emelkednek minél magasabbra, az utcai szemétgyűjtő konténerek 

délelőtt telítődnek, Pigadiában benzin, a magyarlakta apartmanokból lecsó szaglik. 

Már csak 6 hét és visszaáll a régi rend, de az már nem az a régi rend.*

Ccc... 

Húzzunk el mégdélebbre!

Az egyik nagy kanyar bal oldalán festett kövek, többségében rózsaszínek és kékek. 

Azt mondja a mese, hogy az elsőket gyerekre áhítozó nők festették, teliholdkor  varázsolva

maguknak  fiúcskát vagy kisleányt. Manapság mindenféle színben "pompáznak" itt (is) kövek, 

mert micsoda fergeteges jó buli idegen országban kicsit rosszalkodni, tilosban járni, satöbbi. 

Nyilván a helyiek sem nézik jó szemmel ezt a tevékenységet, mert az utóbbi években

maximalizálták a megfesthető kövek számát. Évente egy azaz egy darabot 

jelölnek ki ilyen célra, azt 2016. július 21-én még nem barmolták össze semmilyenre.

A Diakoftis strandja felé vezető földúton jobbra kanyarodunk, 

egy egészen keskeny földnyelven immár innen a Kastello-fok.

Hajlamos vagyok három összehajintott kőben ősi város nyomait felfedezni,

ezekben védállásokat látok inkább és lövészárkokat.

Valami háborúság lehetett itt, érzem minden idegszálamban,

hiába terelgetné figyelmem ezer virág  kecses fürtje másfelé.

Rendkívül kellemetlenül érzem magam. Félek. 

Iszonyatmód fúj a szél, tép, cibál, hiába, neki is van igazsága. 

Ha akarja, fölkap és porszemként rebbent tova. Legszívesebben négykézlábra 

ereszkednék, hogy biztonságban érezzem magam.

Tóni bezzeg elemében van, katonai terület, magyaráz és tényleg**, felmászik a 93 méterhez, 

én pedig egy félig megmaradt falhoz támaszkodva próbálom palástolni rémületem.

Rettegek... 

És akkor előkerül Kassos felől két vadászgép. Fölöttünk gyakorlatoznak fülsiketítő

dübörgéssel: rácsapásokat hajtanak végre körülöttünk lévő célpontokra. Iszkolnék elfelé,

nincsen türelmem szögeket belőve fényképezni a világítótorony funkcióját ellátó irányfényt.

El innen, bárhová, a partoldaltól biztos távolságra lépegetek bizonytalanul.

Karpathos legdélibb*** pontját ennél jobban nem merem megközelíteni.

Az Exo Elaris piciny és sekély öble sem villanyoz fel, 

pedig kényszerzubbony mentőmellény nélkül lebeghetnék vízében.

Marsbéli a táj, kecskementes övezet.

Megkönnyebbülök, amikor visszaindulunk a kocsihoz.

Lépésről lépésre alakul barátságosabbá,

derül újra szerethetővé a kék.

Damatria kavicsos a strandján kötünk ki, ahol mérhetetlen a nyugalom, 

szokásos kettő tevékenységünkhöz éppen tökéletes. 

Igen kevesen vannak a parton, jobbára görögök. Mellettünk huszonéves fiú 

a Harry Pottert olvassa fennhangon angolul, barátnője időnként kiigazítja a kiejtését. 

Nagyon helyesek, legeltetem rajtuk a fülem.

Talpig feketébe bugyolált jelenség... Itt? Egy a pap? Naná! Ő is csak ember.

Kedélyesen társalog bikinis nőszemélyekkel, majd elvonul a legtávolabbi szikla mögé,

levetkőzik és besétál a tengerbe. Fehér bugyogót képzelek rá, piros nyelvkiöltős krampuszkákkal. 

Egy óra múlva jön vissza, a görögök kábé ennyi időt töltenek a parton.

Pláne délben. Ideje a sziesztának, indulunk mi is.

Megszáradtak a szandijaink, mintha újak lennének megint.

Frissek, tiszták, nyoma sincs rajtuk az északi hegyen-völgyön általnak.

Pormentesen mégsem kerülhetnek haza, 

késő délután, hirtelen elhatározással útra kelünk mégis.

Dombocskára mászunk csak, mégsem megy könnyedén. Emberemnek dagad a lába.

A szokatlan megterheléstől ödémás bokáját lesem és közben áldom az orvos nevét, 

aki huszonéve mégis visszavarrta a lábfejét****.

Nem kérdés, megyünk így is, utoljára megjárni a sziget Kamínóját.

Tegnap esti dühünk, csalódottságunk semmivé foszlott, Vasárnapocska visszahív.

Το εκκλησακι απλο, απεριτο, μικρο στολιδι στην κορφη του βραχου.
Egyszerű kápolna, sima, kis gyöngyszem a szikla tetején.

Negyedszer is új az arca: napnyugtában először.

Távol esik a várostól, mégis nagy forgalmat bonyolít. Most sem maradunk sokáig kettesben,

rögtön megérkezik két görög kamasz. A fiú karakán, a lányka megilletődött, épp, 

mint én szokom lenni az ilyesmi szeeent helyeknél. Talán amerikánus görög lehet,

kinevelődött a hangosságból. Somolyogva lessük, mi történik. A srác többször bezavarja a 
fedetlen vállú(!), rövidnacis(!) lánykát a kápolnába, hogy aztán újra és újra kiléptében 
mintegy véletlenül lefényképezze. Cibáltatja vele a harangkötelet s mivel azt is csak 
egyszer rándítja félénken, mutatja, hogy kell helyesen rángatni: ő bezzeg határozottan 
és hangosan kolompol. Látod, így kell, büszkélkedik.

A hang mindenüvé elhallik.

Igen.
Még én is értem.

Örömnek is megszentelt ez a hely, nem csupán siralomnak.

Ez lehet a titka. 
Élni tanít.

Újra lábkalimpáltatni.

A kezemben pocsettát szorongatok, a könyvbe hoztuk, legyünk benne mégis. 
Nyitom a könyvet, nyílik a tenyerem... és mégsincs benne semmi.

Érthetetlen... inkább érzem csak.

Ideje más nyomokat hagynunk az életben.

Agia Kyriaki elenged.

Soha ilyen szomorúnak még nem láttam és soha ilyen könnyű szívvel nem hagyom ott.

Kísér minket mindörökre.

Baktatunk a város felé, a kórót vacsoráló kecskékről jut eszünkbe, mennyire éhesek vagyunk.

Az utunkba akadók közül az Elea első hely, ahol van az étlapon cukkini csipsz. 

Asztal nincs üres, de hoznak egyet rögvest, fejek fölött tótágasban.

Grillezett fetasajt, karpathosi saláta, grilltálon mindenféle húsok meg az említett fenti 

kerül elénk ebben a sorrendben. Úgy belemerülünk az előételek ízharmóniáiba, hogy 

elfelejtem a többit megörökíteni, pedig a vacsoránk látványilag majdnem olyan kellemes, 

mint illatilag. A borravaló köszöneteként dinnyét és két jelentős pohár uzot kapunk.

Ekkora zabálás után szükség van az ánizspálinka jótékony hatásaira.

Jól főznek, valóban, de nekünk továbbra is a Psiloritis***** a kedvencünk.

 Ők is kénytelenek voltak beadni a derekukat, mostan már náluk is kapható 

kettőjurós giroszpitában, pedig eszméletlenül finom a muszakájuk, a sztifádójuk, 

a birkájuk, a grillezett cukkinijük, mindig kapunk plusszocskául szőlőt, dinnyét, 

rakit, időnként mindkettőt, olykor csak két frappé után is. 

Megbecsülik a visszatérőt. 

A hazaút reggelén azt tervezzük, hogy fizetünk a késői kijelentkezésért, 

legyen ráérős a csomagolásunk és az utolsó fürdőzésünk. 

A Kalimérás nyanyicska azonban hajthatatlan******.

Villámgyorsan összedobjuk a kövestül, korsófülestül 2x9 kilós pakkunk, 

majd 15 percnyi séta után,

félórácskás fürdés és hullámfotózás következik a Vronti-öbölben.

Kiszámított pillanatoknak élünk.

Éppen megszáradunk az árnyékban, mire megérkeznek a partra az első napozók.

Villámgyorsan eltapossák nyomainkat, amit meg nem, azt elmossa a tenger.

A bőrkarkötőm jobban bírja az idő múlását: tavaly óta tartja a Kalimerában a wifit. 

Ha ott lesz még jövőre, küldjetek róla egy képet!

Egészen eddig volt egy álmunk: 5679 nap múlva Karpathosra költözünk. 

Nos, akármennyire is fontossá vált az életünkben, sosem válhatunk szigetlakókká. 

Mert bár elképesztően szivélyesek a helyiek az ideérkezőkkel, azt észre kell vennünk, 

be sohasem fogadnának. 

Nekünk mindörökre az ünnep, a szabadság, a nyaralás szinonimája marad ez a sziget. 

διακοπές

Μαςβίτκαρπάθος

***

A kezét tessék figyelni, az övét.

* Egy kereszteződésben négy oldalról állítja meg STOP tábla a közlekedőket, ezen értetlenkedünk, amikor kijön üzletéből hozzánk az autókölcsönzős 

és elmagyarázza, hogy ezek a jelzések a nyárra vonatkoznak, már csak hat hét és minden visszaáll... Sóhajt, nevet, legyint. 

** II. világháborús olasz (?)védvonalak

*** Így lesz teljes a kép, volt legészakibb és legdélibb pont.

**** Kétféle ejtőernyős van: akinek már eltört a lába és akinek el fog törni a lába.

***** Psiloritis = Ida hegye, Krétán... 

(Amikor a bejegyzést írtam, azt hittem, ez lesz jövő évi nyaralásunk útjelzője.)  

((Már másfelé készülünk, annak egy hívószava is belekerült a szövegbe valami furcsa véletlen folyamán.))

******A takarítónő nem jön vissza később, 5-ig szieszta, szakszervezet, hablatyol. Az, hogy akkor is jól járna, ha kivételesen azt az egy szobát ő 

takarítaná ki max. 20 perc alatt, az eszébe sem jut. Ő az egyetlen görög, akivel kapcsolatban nincsenek jó emlékeink. 

Idén azt a szobát kaptuk, aminek ajtaját már tavaly sem lehetett könnyen nyitni, egy év alatt nem sikerült megolajozni a zárat. 

Mivel nem tudtunk bemenni, szóltam a tulajnak, jönne segíteni... mindjárt, persze... azóta se. 

Kénytelenek voltunk ötvenfaktoros naptejjel befújni.

Múkodik.

Ellenben a gazdasszonnyal, aki oly széles mosollyal tud nemet mondani, amilyet még magyariban sem gyakran látni.