Bármennyire

marasztal is a szívünk, a lábunk visz tovább. Azt elvileg az eszünk irányítja.

Most a nyugati oldalon kerülünk pillanatokon belül a település fölé.

Valahol alattunk lehet a malom, de azt innen már nem látni, ezért gyorsan beszúrom ide

a reggeli felvételt, amit a fürdőszobába menet lőttem. Akarnám látni majd, még egyszer, öregen, 

papika&nyanyika hajózva jön ide, újholdkor, bámulni a Tejutat*. 

De most menni kell, haladunk tempósan, utoljára erről az oldalról is rápillantunk 

az öböl három bejáratára,

aztán ahogy az út kanyarodik, mindegyik elvész a hátunk mögött.

Északra tartunk, erre csak nyomai vannak az életnek: kőrakás itt, romos ház amott.

Nem hogy madár... bogár se. Nincsen lehangolás, vígan kalandozunk, úton lenni jó dolog.

A háttérben Saria szigete, feléje tartunk az éppen csak cipőtalp szélességű csapáson.

Ezért hordanak csizmát, puha szárú sztivaniát az olymbosi asszonyok egész évben. 

Szúr, karistol a nemtommi, mintha pengék hasogatnák a lábszáram, ha nem figyelek eléggé.

Persze nem figyelek, nem erre figyelek, menni kell, megint lemaradok különben.

Gyorsan** megérkezünk az Agia Ekaterinihez, Karpathos legészakibb pontjára.

Hm... elvileg itt bivakoltunk volna.

Hol a kereszt, nincsen kereszt, nem azon múlik, te is tudod!

A kápolnácska előtt csöppet ejtőzünk az árnyékban,

a következő pár órában az úgyis kerül majd minket. 

Mellesleg jól keletelt az épület, és szintén elkélne benne egy alapos naaagy takarítás.

Távozóban lefényképezem az útjelző táblákat, világosan látni, merre van Diafani, arra kellene indulnunk, de mi, nem értem most sem, miért, elindulunk emerre, az ellenkező irányba. 

Na jó, arra vezet a legszélesebb út,

ami lefelé irányít minket,

le,

egyre lejjebb,

füstös sziklák közé, a kikötőn túl, ez már gyanús, de nincs időm félelmetesíteni magamban.

Szépen ballagok a férjem után még innen is tovább, be a parti fekete sziklák közé, ahol már csak négykézláb mászunk, mert ugyan a képen nem látni, de balra, lent, azok a kövek méteresek.

(Legszívesebben berajzolnám pirossal, merre, de az hogy nézne ki az igen szuper előtér mögött.)

Ott túlélőkémnek is feltűnik, hogy így nem igazán fogunk eljutni a kocsinkhoz, 

ránéz a GPS-re és azonnyombanmenten közeledni kezd felém. 

Háát... igen... nagyon letértünk az úttól, konkrétan 50 percig fölöslegesen bóklásztunk.

Csak 50 méterre vagyunk az úttól, 50 méterrel alatta.

Visszamászunk a táblához... nézzük és értetlenkedünk, hogy francba csináltuk?

Rötyörészünk... ezt elvéteni...

Mert tényleg jól jelzett az út, piros festékpöttyök virítanak mindenütt. Tízméterenként.

Egy romos épület mellett vadszamárka lakik, amint meglát minket, horkant egyet. 

Ergo köszön. Figyel, inkább les, nagyon félénk jószág. 

(Ja, én meg tőle tartok, mi lesz, ha nyargalni kezd utánunk és a fenekünkbe harap?)

Tóni szelíden hívogatja, igen-igen lassan a közelünkbe óvakodik, 

miközben egyre lejjebb és lejjebb hajtja a fejét. Dehogy fog bántani, csak kíváncsi!

Kézből nem fogadja el a hegymászó-szeletet, ezért Tóni leteszi egy kőre.  A füles odasunnyog 

nagy lassan, elveszi. Nyammog rajta szegény egy ideig, aztán visszajön a másodikért. 

Haj, nagyon szomorú kis csacsinak tűnik. Itt él magányosan... kórót eszik, vize sincs.

Csak abban bízom, ebbe az életbe született bele, ezt ismeri, így talán mégis boldog.

Már amennyire boldog lehet egy szamár az áfonyás zabszelet legyűrése után.

Nevenincs hegyvonulat oldalában baktatunk tovább, ekkor már dél felé, 

amikor elénk kerül Tristomo jobbról,

aztán szemből

és természetesen balról is hivogatólag kacsint ránk.

Ahogy eltűnik a világ vége, balra előbukkan végre a tenger, feléje igyekszünk, 

csak előtte átkelünk ezen a hegyen.

Tetejéről megint látni Tristomot, még egyszer, tényleg utoljára.

Föl és egyre följebb tartunk, kinagyítva látni a gyalogút vonalát,

amit a szintén lusta görögök kőrakásokkal támasztottak meg

évszázadokkal ezelőtt.

Chiglio (ejtsd immár Kiliosz)  nem halott város, amint azt idefelé hittem. A sziget északi 

részén élő emberek korábban kéthavonta továbbköltöztek, megvolt az ideje, mikor laktak

 Avlonában, mikor itt, mikor Tristomoban és mikor Sarian. Oda a marhák átúsztak 

maguktól, a birkákat és a kecskéket meg átvitték csónakkal a gazdák.

A sok apró házacska tehát hasonló célt szolgált, mint nálunk a jurta.

A görög ember a kő hátán is megél, sőt, az a lételeme.

A túraszandi viszont modernkori találmány és valójában vízparti sétákra lett tervezve.

Lassan kiérünk a sziget közepéből, megint előkerül a tenger.

Halad

és halad a kicsi ember a ménkűnagy pusztaságban.

Fúj a szél, mit fúj, letépi a fejemről a satyekot és huss, mielőtt követni tudnánk, merre repül, 

eltünteti. Tóni lemászik az útról, ezen hisztizek egy sort, jöjjön vissza, oda ne, de hajthatatlan.

Kutatjuk a messzeséget, ő türelmesen, én dühösen, amikor 7 perc keresgélés után 

szinte az orrunk előtt megpillantom. Visszakapom.

Vándorlás közben elveszíteni valamit, pláne sapkát itt, rossz ómen, tehát innentől 

szorosan a fejembe nyomva tartom. Jaja, fölöttem a felhő.

Tessék, a férjem mögött már ott fehérlenek Diafáni házai, de jó félúton vagyunk!

Csudákat! Most kezdődik a neheze, emelkedőre föl,

hegyre föl, igen, oda a jobb oldali két pukli közé. 

Még szerencse, hogy csak az éppen előttünk álló métereket lehet belátni, 

különben elgondolkodnék, ne forduljak-e vissza?

Van ott például középen az a kis kőfolyás, látjátok, ott visz majd az utunk s aztán fölfelé.

Ja... minden lejtő után jön egy emelkedő.

A látvány leírhatatlan, fényképezhetetlen. Ha rajtam múlna, még lassabban haladnánk,

bámészkodni kell, állandóan belecsodálkozni a ezekbe a lenyűgöző panorámákba. 

Vad szépség... szilaj szél... meghajtják akarata előtt magukat a fák.

Meghajtjuk mi is, veszettül kell figyelni minden lépésre. Már nem beszélgetünk és mégis beszélgetünk, mert amikor megfogalmazódik bennem valami, Tóni hátrafordul és válaszol. Harmadik napja rójuk a kilométereket, harmadik napja nincs más az orrunk előtt, 

csak kő, harmadik napja tisztul a fejünk. Furcsa, megfoghatatlan 

egymásra hangolódás az egymásra utaltságban. 

Közben a kövekből sziklák lesznek

és keskenyedik a csapás,

valami furcsa öröm fog el újra és újra fölfelé.

Már nem is akarom, hogy véget érjen ez az egész vándorlás.

És itt nincsen több fölfelé. 

Később a férjem elmondta, hogy a felkészüléskor megnézte a metszeti képeket és látta,

hogy egy méteren belül 50 méteres szintkülönbség van, de azt gondolta, 

a józan paraszti pesti eszével azt gondolta, biztos hibás a rajz. Nos, nem az. 

Alattunk egy kőlépcső. 

Xyloskala

Hogy meredek, az nem kifejezés.

Itt értem meg, miért aházott olyan elismerően Manolis, amikor megtudta, ezen jövünk vissza. 

Szerintem én publikálom róla az első képeket a neten. 

Aki erre jött, annak nyilván nem a fotózás volt az elsődleges itt.

Egy pillanatig sem jut eszembe, hogy ne menjek le rajta, 

kábé 20 kilcsimetrit kéne különben kerülni.

Ereszkedik lefelé az emberem,

jóval lassabban, de követem,

 

meredeken le.

Ha legurulnánk, ott kötnénk ki, amott lent,

gondolok bele egy pillanatra, meg is szédülök a lehetőségtől, tán éppen meg is ijedek. 

Egyszerre csak eltűnik a férjem szemem elől, ideje elhessegetni a rossz gondolatokat és a nyomába eredni. Ott megy a kanyar után tempósan, nagyon elemében van, látom a mozgásán, boldog.

Fütyörész már megint.

Nyilván régi időkön mereng, mert a Το καπηλειο-t fújja felém a szél.

A Να σταθώ στα πόδια μου-t akkor szokja fütyölni, mikor dühösen keresi az igazságot,

szóval az most nem egészen passzol ide hangulatilag, de vétek lenne kihagyni.

Aha, most bölcselkedik épp a GPS fölött, a Της δικαιοσύνης ήλιε νοητέ-t 

hallhatom századszor sajátos feldolgozásban.

Ami különben gyönyörűszép. Óvatosan mászik a füledbe. 

A Nap igazsága különösen illik ehhez a vadregényes északkelet-karpathosi  atmoszférához.

Nos, akkor csak vigyázva, itt egy szakadék.

Pantelis jár az agyamban, meg a Της Καρδιάς Μου Το Γραμμένο,

amit harag nélkül hallgatni többé nem tudok***.

Áll a kicsi ember, bevárja a másikat.

Szelídül a táj, szaporodnak a fák, versenyt zúgnak rajtuk a kabócák.

A jelzéseket felfestő illető időnként arcocskákkal üzen. 

Kíváncsian lesünk előre, ugyan mi vár ránk, hisz ezután már csak lefelé kellene tartanunk..

Lefelé, persze, na igen, de hoool, te jó ég!

Hogy is mondta Manolis?

Csak lassan.

Óvatosan.

Step by step.

Másként nem is lehetséges.

Minél borzalmasabban nézek ki, annál jobban érzem magam. 

Tavaly hozzászoktam a muszájkendőkhöz, manapság egy tapodtat sem mozdulnék 2-3 nélkül. Tökéletesen beváltak, nem égek pecsenyére. Ma sem, ezen a nyolcórás sétafikán, 

aminek a szakadék melletti kis egyszerű lanka után a végére érünk.

Innen már szinte a kocsinkat is látni.

Betérünk az oázishoz, arcot mosunk, kezet és lábat. 

Végre tenyérből iszunk frissen csobogó forrásvizet és nem szopókából.

Viszlát, Vanantán túli hegyvonulatok. 

Vajon meddig álmodom majd veletek?

Hazafelé megállítom a férjem ennél a táblánál****.

Mögötte a mi Karpathosunk:

Olymposi régió

Avlona - Vrykous - Tristomo

 

Emeljük tekintetünket 30 fokkal balra egy szívemnek kedves másik fotó erejéig.

 Autó a szerpentinen napszemüvegessel. Az elkövetkező két napban így közlekedünk.

Arccal a civilizáció felé. Irány Pigadia Karpathos város.

Suhanunk tempósan, szól az otthonról hozott CD.

Egy szót sem szólok, mégis megáll... A Profitis Ilias felhőbe burkolódzik.

Kattintok és miután visszaszállok a kocsiba, megmagyarázhatatlan dolog történik: folyni 

kezdenek a könnyeim. Nem sírok, az nem ilyen... Hangtalanul ömlenek a könnyeim. 

Hiába próbálom ráfogni a cúgra meg a naptejre, ami állítólag belement a szemembe, 

folynak Aperiig. Hát megcsináltuk. Visszajöttünk a világunk végéről.

Két napig nem tudta senki, hol kóricálunk.

...

Biztonsági okokból túránkra magunkkal cipeltünk két konzervet. Az egyikben "muszaka" volt, 

a másikban "sztifádó" zöldborsóval. Ez lett az ünnepi vacsoránk.

Nos, a görög készételek épp oly szörnyűségesek, mint a magyarok.

Legeslegborzalmasabb szelfi.

Hogy úgy mondjam, vállalhatatlan, de különben ki hinné el, 

hogy ez a mai 13 km nem volt olyan könnyed, ahogy azt a szövegből kiolvasni.

*Ez most kimaradt, lévén telihold. Pedig éjjel harmadszor is fölkeltem, hátha lemegy és kiragyognak helyette a csillagok. 

**Relatív, 40 perc az a gyorsan.

***Február 18-án hóttrészegen autóba ült és 150-nel nekiszáguldott egy korlátnak. Haragszom rá rettenetesen.

****Még jó, hogy valaki lefeszegette róla Diafani nevét, különben kénytelenek lennénk visszajönni jövőre azért,

hogy elkutyagoljunk oda is.