Minden

évben szembesülök ezen a napon azzal a tagadhatatlan ténnyel, hogy a világ népességének 
jelentős hányada imád a fehér szakállú, piros ruhás, behemót nagyapó maskarájában 
tetszelegni. No, ez még szórakoztat is nem kicsit, főleg amikor összeszámlálom hatodikán este, 
hányféle funkciót betöltő Mikulással találkoztam aznap: iskolai, áruházi, biciklis, 
pizzafutár, pincér, és zöldségárus is volt már a repertoárban. 
Eddig jó. 

Hanem mostanában szomorúan tapasztalom, hogy megszaporodtak a műanyag Mikulások is! Lógnak ablakból, ereszről, tetőről, kéményből, másznak létrán, kötélen és fényfüzéren. Valami oknál fogva képtelenek onnan eltűnni dolguk végeztével, sokszor még januárban is látok néhány szottyadtat közülük összekoszolódva, kifordult végtagokkal a magasban. 

Kiábrándultam hát végérvényesen! Én a krampuszokkal vagyok. 

Azok bizony ismerik még a rejtőzködés titkait!

Méltatlanság így háttérbe szorítani őket!

Varrtam egyet ezért (is). Nem saját a rajz, mert amit felvázoltam, arra azt mondta a férjem, 

hogy szexista. Olyat meg összehajtható szatyorra ne rakjon az ember, főleg ne akkor, 

ha egy régebb óta fiatal asszony fogja hurcibálni magával a piacra! 

Maradt hát kisfiús és nemtelen...

(Az enyém izmos volt, szőrös, bajsza alatt kaján mosollyal és az ágyékát a farka boltja takarta.)

A szatyor testvére kimondottan bosziknak itt.

Ezt a krampuszkát pedig évekkel ezelőtt készítettem a Praktikából, mikor az 

még nem volt ennyire megdizájnosítva.

Persze ő is csak mellékalakja volt akkor egy kétszemélyes történetnek. Érdekes, 
a szakállas főszereplő elkészítésére már akkor sem éreztem késztetést.