az egyik kisnagylány a kezembe nyomta a barátos könyvét, hogy töltsem már ki én is.
Ez jót jelent, ugye több okból is...
Emlékszem, hasonló kérdezős füzetünk nekünk is volt annó, csak abba még magunk írtuk
a számunkra "halálosan fontos" kategóriákat, ebben meg előre adott volt minden.
Párszor felugrott a szemöldököm, például kedvenc jutuberről ugyan én nyilatkozni
nem tudok, de szerencsére akadt néhány számomra is megfelelhető kérdés.
Itt van mindjárt a kedvenc virágom kettőspont:
Pár héttel ezelőtt megint ellátogattunk az emberemmel a Fráter-dombhoz.
A csuda tudja, miért, de valami visszahúz oda újra és újra. Talán az a régi gyermekkori
emlék, amikor még teljes egészében tornyosult a kisBea fölé, aki a szánkóját
tán nem is tudta a tetejére egyedül felhúzni. Jó régen lehetett, akkor még
nem épült meg az 53-as út, aminek alapozásához szinte az egész dombot elhordták.
Odalett majdnem teljesen és én már soha nem tudom meg, valóban akkora hatalmas
volt-e valaha, vagy csak az akkori 3-4-5 éves emlékfoszlányai emelik heggyé a dombocskát.
De talán ez már mindegy is, mert valahányszor odatalálok,
elfog az a régi, jól ismert érzés, az itthon vagyoké
és eszembe jut, ahogyan vagy 45 éve nevezte apám és anyám a hangyalesőt:
előttem azóta is homoki disznók tölcsérei mélyednek a homokba.
A szélfútta homoktengerbe,
ahol az idei tavasz első árvalánya szinte előttem bontotta ki hajfonatát.
Játszódik a széllel, a szél meg ővele és én rémboldog vagyok,
mert ezt a növényt soha és senki nem fogja megpecsvörkölni a világban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése