2019. május 17., péntek

Valamelyik nap

az egyik kisnagylány a kezembe nyomta a barátos könyvét, hogy töltsem már ki én is. 

Ez jót jelent, ugye több okból is...

Emlékszem, hasonló kérdezős füzetünk nekünk is volt annó, csak abba még magunk írtuk
a számunkra "halálosan fontos" kategóriákat, ebben meg előre adott volt minden. 
Párszor felugrott a szemöldököm, például kedvenc jutuberről ugyan én nyilatkozni 
nem tudok, de szerencsére akadt néhány számomra is megfelelhető kérdés.

Itt van mindjárt a kedvenc virágom kettőspont:


Pár héttel ezelőtt megint ellátogattunk az emberemmel a Fráter-dombhoz. 
A csuda tudja, miért, de valami visszahúz oda újra és újra. Talán az a régi gyermekkori 
emlék, amikor még teljes egészében tornyosult a kisBea fölé, aki a szánkóját 
tán nem is tudta a tetejére egyedül felhúzni. Jó régen lehetett, akkor még 
nem épült meg az 53-as út, aminek alapozásához szinte az egész dombot elhordták.

Odalett majdnem teljesen és én már soha nem tudom meg, valóban akkora hatalmas 
volt-e valaha, vagy csak az akkori 3-4-5 éves emlékfoszlányai emelik heggyé a dombocskát.


De talán ez már mindegy is, mert valahányszor odatalálok,


elfog az a régi, jól ismert érzés, az itthon vagyoké


és eszembe jut, ahogyan vagy 45 éve nevezte apám és anyám a hangyalesőt: 
előttem azóta is homoki disznók tölcsérei mélyednek a homokba.


A szélfútta homoktengerbe,


ahol az idei tavasz első árvalánya szinte előttem bontotta ki hajfonatát. 


Játszódik a széllel, a szél meg ővele és én rémboldog vagyok, 
mert ezt a növényt soha és senki nem fogja megpecsvörkölni a világban.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...