2017. október 28., szombat

Lassan

három hónapja, hogy hazaértünk Miloszról és éjszakánként még mindig álmodom vele. 
Már nem olyan intenzíven élem meg, mint eleinte, amikor hajnalban felébredve az ablak
 előtti fák sziklákká, a kerítésen futó borostyán tengerré változott pár pillanatra 
vaksi szemeim előtt, de azért itt van velem minden napomban. 


A suliba is elkísér.



Egyetlen hely sem maradt ennyi ideig velem.

Mit mondhatnék még róla? Bár fantasztikusan gyönyörűséges, színes, életteli, sosem foglalja
 el Karpathos helyét a szívünkben. Eszméletlen szerencsénk volt, hogy amikor 2014-ben 
kijutottunk oda, találkozhattunk egy szinte szűz szigettel.

Milosz nagyüzem. Zajos, nyüzsgő, már minden a turistáknak, a turistákról szól. A legtöbb 
étteremben olyan unott türelmetlenséggel reagáltak kérdéseinkre, hogy később teljesen 
felhagytunk az érdeklődéssel. Rendeltünk, ettünk, mehettünk. És bár ettünk nagyon 
finomakat, hiányzott valami az ételekből. Talán a szív... ahogy a tulajék kedvtelve
 figyelik falatozásod és maguk közt meg is beszélik az élményt. Itt nincs marasztalás, 
ha megkaptad, amiért fizettél, menj utadra, lehetőleg minél hamarabb. 
Mégsem róhatom ezt fel a helyieknek, hiszen az átutazókból élnek.

Miloszt már így ismertem meg, hát ilyennek szeretem. 
Hangosnak, zsúfoltnak, szagosnak, bazsalikomillatúnak, sokszínűnek és teljesnek. 




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...