három hónapja, hogy hazaértünk Miloszról és éjszakánként még mindig álmodom vele.
Már nem olyan intenzíven élem meg, mint eleinte, amikor hajnalban felébredve az ablak
előtti fák sziklákká, a kerítésen futó borostyán tengerré változott pár pillanatra
vaksi szemeim előtt, de azért itt van velem minden napomban.
A suliba is elkísér.
Egyetlen hely sem maradt ennyi ideig velem.
Mit mondhatnék még róla? Bár fantasztikusan gyönyörűséges, színes, életteli, sosem foglalja
el Karpathos helyét a szívünkben. Eszméletlen szerencsénk volt, hogy amikor 2014-ben
kijutottunk oda, találkozhattunk egy szinte szűz szigettel.
Milosz nagyüzem. Zajos, nyüzsgő, már minden a turistáknak, a turistákról szól. A legtöbb
étteremben olyan unott türelmetlenséggel reagáltak kérdéseinkre, hogy később teljesen
felhagytunk az érdeklődéssel. Rendeltünk, ettünk, mehettünk. És bár ettünk nagyon
finomakat, hiányzott valami az ételekből. Talán a szív... ahogy a tulajék kedvtelve
figyelik falatozásod és maguk közt meg is beszélik az élményt. Itt nincs marasztalás,
ha megkaptad, amiért fizettél, menj utadra, lehetőleg minél hamarabb.
Mégsem róhatom ezt fel a helyieknek, hiszen az átutazókból élnek.
Miloszt már így ismertem meg, hát ilyennek szeretem.
Hangosnak, zsúfoltnak, szagosnak, bazsalikomillatúnak, sokszínűnek és teljesnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése