Aki régebb óta

olvassa a bejegyzéseim, talán emlékszik Mollyra, a medvetündérre. A meséje olyan szomorú lett, 
hogy meg sem mertem az egészet osztani veletek, csak leírtam kézzel és beletettem a dobozába. 
A dobozt felpateroltam a könyvespolc tetejére, majd szinte meg is feledkeztem róla.

Aztán tavaly február végén szembejött velem egy másik macilány, akit megálmodója
 szintén Mollynak nevezett el s akinek a története még az enyémnél is szomorúságosabb.

Ez a másik mackólány (vagyis ez eredetije) ugyanis Harkivban született. Ki tudja mióta
 követtem az "anyját", Viktoria Grizlovát, alias Grizly mamát, akiről egészen odáig fel sem
 tűnt, hogy ukrán. Addig csak nézegettem a munkáit, mosolyogtam, lájkoltam és ennyi. 

És egyszer csak ott volt Molly.

Egészen döbbenetes élmény volt, amikor ráakadtam. Ugyanazt a bánatot láttam ülni a
 szemében, ami az enyimében is ott volt. Csak az övé a nyomorúsággal volt egyenlő, 
hiszen a pár nappal korábban az oroszok megtámadták Ukrajnát* és Molly családjának 
addigi békéje és biztonsága egyetlen éjszaka alatt foszlott semmivé. 

Nem sokáig gondolkodtam, megvettem a mintát és a tűpontos leírásnak köszönhetően 
talán két este alatt el is készültem vele. Ruhája fölé nagyikendőt kapott, ne fázzon, 

reszkessen a nálunk is egyre terjedő sötétségben.

Végül összefoltoztam egy szívet, hogy mindig emlékeztesse(n), honnan érkezett.

*

Arról is tudnék mesélni, hogyan jöttek a hír hallatán a gyerekek az iskolába.

"Hallottad, Bea néni, hogy az oroszok..."

Kérdeznek, hát válaszolsz, ahogy hitted mindig, úgy igazul.

(Nándorfehérvár ostromát tanultuk aznap, nem kellett más motiváció.)