Időnként a férjem

hazahoz nekem egy tüskés kis jószágot, ami a Gyömrői úton akar áthaladni épp, 

esetleg az Üllőin. Mivel egyik sem sünbarát közeg, nyilván jobb helye lehet felénk, 

a fővárosnak ezen a vidékinél is vidékibb részén.

Szóval jönnek a sünök és rögtön mennek is, mert lehetetlen ebben a kertben megtartani őket, 

mennek a maguk feje után. Nem túl messzire, az egészen nyilvánvaló, mert a közelben 

jelentősen megnőtt a sünpopuláció. Tavaly nyárelőn, az egyik hajnalban például a házunk előtt 

pihent le két kis jószág, kifáradva az éjszakai nagy szerelmeskedéstől. Állati helyesek voltak,

 ahogy egymást szaglászva, szuszogva moccanni nem bírtak. Az egyértelmű volt, hogy őket 
is meg kell menteni az egyirányú utcánk "iszonyatos" forgalmától (értsd 2 autó/nap). 

A tujabokor tövében aludtak vagy másfél órát, aztán elosontak az útjukra. 

Persze lestük őket esténként, száraz macskakaja is volt kirakva a ház szögletébe, 

így elég gyakran becsörtetett hozzánk valamelyikük. Vagy mindegyikőjük, 

mert reggelente ilyesmi látvány fogadott a fűben. :) 

No, de nem is ezek a túrások a lényegesek, hanem az, hogy valamikor augusztusban ideszokott

 hozzánk egy pici jószág. Addigra már alutasakos macskakaja is lett az étlapunkon. No, ez a

 picurka olyan kicsi volt, hogy abból egyszerre egy falatot volt képes megenni, aztán vagy 

elaludt ott a tál fölött nyomban, vagy berohant a borostyánok alá és oda 

csak a fejét bedugva szunnyadt álomba. 

Ha ilyenkor megsimogattam, elégedetten töfögött. 

Csakhogy az ilyen pici szőrtüskék nem képesek átvészelni a telet, így komolyan etetni 
kezdtük őkelmét, hátha eléri a 60 dekát. És hogy ne a szomszéd egyébként is pofátlan 
macskáinak a gyomrában végezze a cicatáp, gyorsan beszereztünk egy célszerszámot.

 

Na ja, ebbe a sün belemászik, ha van benne ínycsiklandozó eleség.
(Khm, ott látható a köszönetajándék.)

Jött is, evett is, éjszakánként gurgulázott a cső, matatott a négylábú és csámcsogott
a hálószobánk ablaka alatt, de október végére is éppen csak a 35 dekát érte el. Így a telet 
nem éli túl, be kell fogni, mielőtt örökre bealudna, kaptuk a tanácsot Sünbarátéktól.

November 9-én aztán elcsíptük, ekkor lett garázslakónk Tivadar.

Az első két nap háromszor szökött meg a dobozából, minden létező akadályt legyőzve. 

És igen, háromszor pakoltuk át a garázst, hogy előkerüljön innen, onnan és amonnan, 

jellemzően valami szatyorból vagy zacskóból. Vettünk hát neki ketrecet, ebből egyszer 

szintén meglépett, így kénytelenek voltunk  bedrótozni az ajtaját. Először itt is bezacskózta 

magát, na, milyen nyomorúságos megoldás, felhasogattam neki egy, majd 2-3-4 töröközőt inkább.

Önitató került a házhoz és ötféle kaja, búvóhely készült fából, így lett ólinkluzív az ellátás.

A fiatalúr zabált. Ha megérezte a gyászbogár lárvájának illatát, édesen csipogott. 

Ha friss almot kapott, dettó.

Zabált. Aludt. Közben motyorászott. Zabált. És nem hízott, hanem fogyott.

Tíznapos tortúra következett, állatorvoshoz jártunk szurira és féreghajtóra. 

Mit mondjak, nem olcsó mulatság a vadállattartás sem. 

(Tudjátok, hogy időnként a kaméleon sem tudja lerakni a tojásait és olyankor oxitocinnal könnyítik meg a dolgát?)

Szóval, Tivadar a  fizetésem jelentős részének kiadása ellenére is szörcsögött és férges maradt, 

így kerestünk egy másik dokkert, aki egyetlen tubus féregírtóval elintézte az ügyet, igaz, 

azt nekünk kell hetente egyszer belőni a delikvens szájába. És mivel amíg meggyógyul, 
melegen kell tartani a beteget, hozzánk került az anyósom  olajradiátora és innentől fűtjük 
a garázst (nooormális?) és innentől éppen duplájára nőtt a villanyszámlánk.

Közben tüskéshátú barátunk szépen növekedésnek indult. Immár 55 deka, 
nagy valószínűséggel ivarérett, már nem csipog, csak fújtat, duzzog, támad és harap. 

Menne nagyon, csalja a friss tavaszi szél. 

  

Ideje útjára engedni. 

Amilyen fickós, szerintem a környéken idén ő lesz az alfahím.

Tivadar, a vérsün.