A főváros

szintén a Chios nevet viseli, és ha már ennyiszer leírom, végre ideje kiderítenem, honnan e név? 

Két feltételezést találtam, az egyik szerint Chios Ókeanosz titán lánya volt, a másik szerint

 Khiosz Poszeidon fia, aki havazás közben született (ógörögül a χιών chiōn havat jelent).

A főváros legikonikusabb látnivalója négy egymás mögött sorakozó szélmalom.  

Háromszor mentünk vissza hozzájuk, de nem szél+malom imádatom okán, hanem azért,

 mert reggel szembesütötte mindet a nap, délután árnyékot vetettek rájuk a hegyek, 

talán dél körül lettek ideálisak a fényviszonyok.

Ámbár akkor meg túl élesen tűzött a nap, meg a szél is erősen fújt (mint mindig),

ezért inkább a közeli strand hűs habjaiban mártóztunk egyet.

Remek partközeli szikláinak némelyikén sirályok meg kormoránok fészkelnek, és akad

 köztük egy, amelyik kimondottan alkalmas arra, hogy abba kapaszkodjak úszás helyett, 

mert a hullámok jönnek és mennek Törökország és Chios partjai között. Különben minden

 strandon öltözőfülke is található, az itteni lábaira plussz azok 

leleményes alátámasztására hívnám fel a figyelmet.*

Most gyorsan térjünk vissza a városba!

Első utunk a település valamikori magjába, a Kastroba vezet, mely tulajdonképpen 

egy középkori erődítmény. Eredetileg széles vizesárok vette körül, 

ezért egy hidacskán jutunk a főbejárathoz, a Porta Maggiore-hoz.

Közvetlenül a kapu után nem túl bizalomgerjesztő látvány fogad, hihetetlen vastagságú

 falak meredeznek fölénk sötéten. Rémületes a hangulata, pláne, mert eddigre 

egy rakás szörnyűséget összeolvasok a szigetről, itt valahol kell lennie

a "Sötét tömlöcnek", ahol Chios hetven prominens személyiségét őrizték 

az ottománok  közvetlenül a kivégzésük előtt. És itt van, tényleg, 

szinte érzem a 200 éves elkeseredettség áporodott szagát bentről.

A lehető leggyorsabban jussunk át a falakon az óvárosba! 

Bent napsütés, déli forróság, és állványok mindenütt,

felújítanak sok-sok hasonló állapotú épületet.

Kis Törökország ez inkább, mint görögi.

Gyorsan megszerzünk egy geoládát, bizonyítékául annak, hogy valóban jártunk itt, 

aztán szinte céltalanul lődörgünk 

az utcákon, hogy valami

szemnek és léleknek

kedvesebb látványra leljünk.

Már nagyon utálom a törököket megint, nem érdekel a temetőjük 

és fürdőt is láthatok odahaza hasonlót, sőt szebbet, 

ráadásul az itteni víztelen, ellenben csak maszkban és kézfertőtlenítés után 

látogatható és a termek őre sem túl barátságos.

Hosszas kutakodás után végre feljutunk a várfalra, de az is kiábrándító. 

Gaztenger, ápolatlan tanösvény és szemét mindenütt. 

Nem szeretem ezt a helyet. Hiába próbálom elképzelni, hogy valamikor asszony leste,

 mikor érkezik haza hajóval az ura, minduntalan csatazajt hallok ki

a szélkorbácsolta hullámok falhoz csapódásából és sikolyokat.

Kellemetlen érzéseimnek a Vradipus** nevezetű,

romkocsma szerű műintézményben intek pát

egy csodapalackos MastiH2O-val,

majd olyan ételekkel, melyektől az ízlelőbimbóim egyenként kezdenek táncolni a nyelvemen.

A kulináris élmények után lényegesen kellemesebbnek érzem 

a város újabb részének törökös katyvaszát, 

a madárkereskedés számtalan ketrecbe zárt pintyőkéjének

egyikén barátságos kíváncsiságot vélek felfedezni, miközben derűsen trilláz a rácsok mögött. 

Hja, biztosan rabságban született, mint ezek is, akik inkább az étekre koncentrálnak, 

mint a fejük fölött szabad égre.***

Koraesti sétálóutca Chioson, Covid járvány idején 2021 júliusában.

Egyetlen üzletére vagyok csak kíváncsi, 

hisz odabent vár valami, hogy hazajöjjön velem.

 Máig, 2023. március 3-ig betasakolva őriztem ezt a valamit a könyvespolcon, és ma végre ünnepélyes keretek között kibonthattam, hiszen megírtam az utolsó bejegyzés Chiosról.****

Ő az, egy nekem festett fababa, aminek a viseletébe még otthon szerettem bele, 

amikor gőzöm sem volt arról, hogy Mesta lesz a kedvencem a chiosi falvak közül.

* 

Imádom ezt a görögi nagyvonalúságot: csak semmi cécó, levágom a lécet, ahol tetszik,

 aztán ha mégsem stimmel valami, majd megoldjuk. 

Csálélábakhoz kövek vagy kövekhez csáléláb?

**

Vradipus = lajhár (a sokadik kedvenc állatom)

***

Ezek a papagájok azóta sem hagynak nyugodni. Mi a francért nem akarnak 

kirepülni innen, holott semmi nem borítja az üveget?

****

Ez még nem az.