2017. augusztus 24., csütörtök

Eszembe nem jutott volna

megállni Triovasaloson, ha vissza nem pillantok onnan Plaka dombjára. Hű, már megint
több, mint pompás a rálátás, aztán a távolba nézésről teljesen megfeledkezem, 
mert az összes eddiginél aprólékosabb műremek hever a lábunk előtt.


Van itt minden: életfa, óra, mandalák többféle változatban, kecskére támadó kígyó, 
teve, béka, olifánt és tehén, valaki belekavicsolta az általa ismert összes állatot 
az Agios Georgios előtti terecskébe.

 

Kábé 100 méterre innen, pont szemben áll a szomszédos település, Pera Triovasalos temploma. Húsvétkor még manapság is megrendezik ott és itt a "Júdás égetése" nevezetű robbantgatósdit, 
ami abból áll, hogy a két gyülekezet fiataljai petárdákat dobálnak a két épület közti területre. 
Amelyik csapat hangosabban puffogtat, az lesz a győztes.  


Ma Sarakinikora megyünk, ami világhírű látványossága Milosznak.
Már a parkolóban rosszat sejtek,


s valóban: mintha a Vörösmarty téren korzóznék,


épp annyian sétafikálnak a nevezetes fehér sziklák között.


A sziget legtöbbet fotózott részén vagyunk,


festői, holdbéli táj fogadja az ideérkezőket.


Egészen különös látvány a vakító napfényben szinte hófehéren szikrázó


vulkanikus képződmények meg az azúrkék tenger kontrasztja.


Napszemcsi nélkül teljességgel elviselhetetlen, gyorsan be is slisszanunk valami barlangba,


ami valójában egy régi bánya járatrendszere.


Hűvös van itt és vaksötét, zseblámpa kell és főleg a lábad elé érdemes célozni vele, 
a falon úgysem látni mást, csak a fejtések nyomait.


Rövid ténfergés után távozunk a hűsből és jobbra tartunk, elfelé az emberi zajtól.


Szurdoknak nevezném azt a képződményt,

 

amiben haladunk egyre beljebb,


egy fehér követ keresve (bruhaha),

 

ami alatt megbúvik egy geoláda.

 

Nélküle Sarakinikoról


végérvényesen azt hinném, 


hogy az Milos legnépsűrűbb strandja.
Majdnem kiábrándító... az a sok ember... az a sok pár,


aki mind szelfizik.


Amikor azt hinném, végre üres a tér, valaki újra és újra beóvakodik a kamerám látóterébe 
vagy éppen pofátlanul elfut előtte, esetleg csak pucsít belé egyet a piros tangabugyogójával.


Egyéb mókák mindenütt: néhányan az agyalapi törést kockázatják a két méter széles,
 háborgó vizű alagútban, csapódva falnak jobbra és balra. Más szimplán leszökken 
a magasból,  csobban egyet ügyesen, felbukkanásakor röpködnek felé a brávók.  


A harmadik, sokadik, századik megkeresi a lehető legveszélyesebb helyet a legújabb instafotójához.


Nagyon fura ez az egész, az állandó zajgás ellenére 


van valami mérhetetlen nyugalom a tájban.


Az északi parton portyázunk tovább, halászfalvakat keresünk fel sorban,
de a tajtékzó hullámok most is jobban lenyűgöznek, mint a syrmaták.


Meg a templomok (mondjatnátok), kezdek unalmas lenni,
 csak még ezt hadd mutassam meg, itt, az előtérben,


ahol az alig észrevehető lejárat


az Agios Konstantinos barlangkápolnácskába vezet.


Itt is több az autó, mint a hajó és több az hajó, mint ház,
akarom mondani kétszintes syrmata, csakhogy örökre rögzüljön a szó.


Milosznak ez a fele jelenleg alkalmatlan a fürdőzésre, a két hét alatt végig északról fúj a szél.
Hajtja, csapja a hullámokat a talpunk alá, 


kihűlt lávában az őskőkori élőlények lenyomataira.


Itt a szárazföldnek fordítjuk a járgányt, 
a behajtani tilos táblát figyelmen kívül hagyva megközelítjük


Aggeriát, Európa legnagyobb és a világ második legnagyobb bentonitbányáját.


Jucust a parkolóban hagyjuk


 és a mindkét irányból száguldozó teherautókra fittyet hányva

 

elkutyagolunk a rálátóponthoz. Hát hogy lehet egy bánya megkapó?


Kicsi az ember és nagy rombolásra képes többek között egy kis macskaalomért.


Összeszorul a torkom, de kivételesen nem a földben tátongó seb miatt,


hanem mert nézni gyönyörűség a természet alkotta színkavalkádot.


Egy dózer kínlódik alattunk lenn, nagyon mélyen, innen a hangját sem hallani.


Közben csak jönnek s mennek a teherautók, mondtam már, hogy vasárnap van?
Dudálnak, intenek, vigyorognak, mintha tetszene nekik, hogy csodáljuk a munkájukat.

Ők azok a csodálatos FÉRFIAK! 

Megáll mellettünk a bányafelügyelő, azt hiszem, jól le fog teremteni, de csak megkérdi, minden rendben van-e, kala, aztán vigyorogva tovaszáguld. Személyautóján méteres árbóc tetején a zászló.

 

Tehát szabad a vásár, a kutya nem szól ránk a további vizsgálódások miatt.


Száguldoznak a böhömök vígan, akár csak én Bogárkával.
  
 

Kapros a következő megállónk,


strandján senki, irgalmatlan ma itt is a szél.


Izgalmas élmény lenne csatornájában uszikálni,


izgibb, mint fölötte, a peremen sétafikálni.


A következő nevezetes hely Papafragas strandja. A barlangokkal, sziklaüregekkel tarkított terület épp úgy, mint Sarakiniko, búvóhelyéül szolgált korábban a szaracén kalózoknak. 
Azt olvastam róla, hogy a kis öbölben a víz felső rétege sós, de alatta édesvíz található. 
El tudom képzelni, hogy lehetne erről meggyőződni...


Körbebóklásszuk, közben előkerítjük a hozzá tartozó ládikót.


Közvetlenül mellette helyezkednek el Phylakopi romjai. A várost valamikor i.e. 3000 körül,
tehát a korai bronzkorban alapították. Lakói obszidiánnal és drágakövekkel kereskedtek, 
abból meggazdagodva a település hamarosan a Kykládok egyik kereskedelmi és kulturális
 központjává fejlődött. Lakói falakkal védekeztek a támadókkal szemben. Háromszor 
építették újjá, míg Krisztus előtt 1100 környékén végleg elnéptelenedett. 
Ma kerítéssel van körülvéve az egész, 2 euróért naponta 13 óráig látogatható, 
már ha kíváncsi az ember arra a kőtörmelékre, ami alatt megtalálták Kyra Fylakopit. Idegenvezetés félóránként indul, de a katakombás tapasztalatunk miatt eltekintettünk ettől. 
Az ismertető táblákon ott van minden lényeges információ.


Szóval, nem sok minden marad meg Milosz legősibb a településből, engem is csak 
az illata fog meg, ennek a nem tudom, milyen növénynek az illata.


Voudián szándékozunk egyet csobbanni, hosszú partja egy bányavállalat területéhez tartozik. 


Rajtunk kívül egyetlen párocska ejtőzik a kavicsokon, amit egyáltalán nem csodálok, 
mert a a part menti sziklafal omladékos, nem tűnik valami biztonságosnak. 


El is távolodom tőle rendesen, és míg férjuram a vízben a túlélésért küzd, 
sokkal hasznosabban foglalom el magam.


Vígan rakosgatom a csíkos kavicsokat egymásra, amikor jobbról előbukkan egy másik párocska.


Na ne már! Ezek szerint itt csak úgy át lehetne sétálni a vízben Kastanasra? 


Hm... Mindenesetre lényegesen kellemesebb lehet ott megközelíteni, 
mint fönt, a földúton, ahol kétpercenként száguldoznak a dömperek.


Hazamegyünk inkább, fügeuzsonnálni,


a már árnyékos teraszon.


Tompul a nap fénye,


miközben erősödik a színe.


Ma Adamasban töltjük az estét,


a 10-ig nyitva tartó Bányászati Múzeumban.


A kétszintes épületben igen alapos részletességgel számolnak be a bányászéletről.
Mozitermében kisfilm mutatja be a korábbi munkakörülményeket, még élő 
szemtanúk mesélnek számunkra elviselhetetlenül nehéznek tűnő életükről. 

Egyik sem kesereg.


Egyes bányákban nők is dolgoztak, ilyen volt a munkaruhájuk.


S hogy a bentoniton és a kénen kívül még mi mindent bányász(t)nak a szigeten,
arról ez a térkép tájékoztatja a hozzánk hasonló érdeklődőket.


Jelentős obszidián gyűjteménnyel rendelkezik a múzeum,


kihúzható tárlókban rekonstruált eszközökön látni, hogyan használták fel 
szerszámokhoz és fegyverekhez ezt az élesre pattintható ásványt.


Itt említenek minket egy lapon: Milosz és Magyarország.


Kedvenc szerkezetem tartályai a sziget legjelentősebb ásványaival vannak feltöltve.


Ha a nevüket tartalmazó képet balra tolod,


nagyítón keresztül nézegetheted az anyagot.


Hogy imádnák a kölkek ezt a kiállítást!


Úgy fejezzük be ma a napot, ahogy elkezdtük,
Sarakinikó kőcsipkéi fotón


és Sarakiniko holdbéli tája


teliholdkor, telefonos ellenfényben.


Másoknak is kihagyhatatlan az élmény, a közelben cigaretták parázslanak.


Sarakinikon ilyenkor épp úgy korzóznak a gekkócskák, 


akár délelőtt az turisták.

2 megjegyzés:

  1. Akkor kellett volna menni, amikor sok éve első alkalommal olvastam Milosról. Párom még most is azt reméli, valami autentikus, kevésbé turistás hely lesz, de ez a Sarakinikos tömeg eléggé megijeszt.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sajnos július-augusztusban nagyon sokan vannak a szigeten. Plussz arra sem gondoltunk, hogy több cruiser is pont erre a napra időzíti a Miloszozást. Lehet, hétköznap szelídebb az áramlás. De mindettől függetlenül nagy élmény Sarakiniko. Mondjuk azt, életteli. :)
      Miloszon mindenki türelmes mindenkivel, mindenki mosolyog mindenkire, egyedül a szárazföldi görögök nem akarnak előzékenykedni. :D

      Törlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...