Ennyi

malacotok legyen az új esztendőben, 

minél göndörűbb farokkal persze, mert az szerencsét hoz!

Tekintsetek

kincseimre! Ezeket a csudákat kaptam blogbéli kedves ismerőseimtől!

Számításaim szerint néhány még hánykolódik a nagy magyar posta útvesztőiben, 

ezért fenntartottam nekik a helyet... Ha valaki nem látná a sajátját, ez csak azért lehet. Valamelyik nap megmutatom őket közelről, nevesítve, mert szépségük a részletekben rejlik! Köszönöm, sosem kaptam hasonló gyönyörűségeket! 

Hiányozni fog az izgatott borítékbontogatás...

Áldott karácsonyt kívánok minden errefelé tévedőnek!

Repetáztam,

 de csak ennyit. 

Textilből, persze vatelinnel puffosítva, zsákvászon alapra.

Idén ők a kedvenceim...

Remélem célba ért mind a huszonvalahány küldeményem már!

Mert nincs is jobb annál, mikor az ember (tanító) az osztály karácsonyi műsora után hazamegy, 

leül az íróasztalhoz és kivételesen nem azért ragad tollat, hogy a másnapi órákra készüljön,  

hanem azért, hogy jókívánságokat vessen mosolyogva képeslapok hátára. Mert már ő is tudja, 

mivel jár azon borítékok bontogatása, amiben valami olyan kincs lapul, amit neki készítettek! 

(És milyen jó fejből írni címeket meg irányítószámokat!) 

Találtam egy másik kis postát, igaz elég messze, a könyvtárba menet. Direkte felülre tettem 

a legducibb borítékot, ha gond lesz, akkor tisztázódjék az elején. És mit csinált a postáshölgy? 

Tette a dolgát gördülékenyen, barátságosan. Megjegyzések nélkül mérlegelte azt az egyet,

 aztán a többivel már nem is foglalkozott, automatikusan kapta 

mindegyik levél a szabványosnak járó bélyeget.  

Odajárok ezután a rákosligeti helyett, az tuti!

Már

előre bosszankodom, mikor a posta közelébe érek. Az még hagyján, hogy itt Pesten ugyan, de félig falun, fél 9-nél hamarabb nem nyit ki ez az intézmény, ámde 4 órakor már záródik is aprócska ajtaja! Normális ember ilyenkor munkában van, aztán esetleg hazafelé beugrana oda, így karácsony közeledtével. No de! Dolgozik a hozzánk legközelebb lévőben egy postáskisasszony, bár termetét, hangját  tekintve egyáltalán nem illik reá ez a jelző. Szóval az a  heppje, hogy az én borítékjaim nem szabványosak. Szépen meg is nyomkodja őket aprólékosan, igazolván ezzel azt, hogy valóban vannak rajtuk síkba nem illő, ergó kiálló részek. És nyomkodás közben reccsen a papír... Mert a csillag dudorodik, a gyöngy szintén, hát azt meg végképp nem érti, mitől püffed fel a boríték. Ja, a vatelin már csak ilyen. Magyarázom, hogy hímzett és varrott. Mondom neki szépen, bizony máshol (Halason) ilyesmivel sosem akadt gondom, tették mérlegre, ha belefért a súlya, igenis szabványossá vált a küldeményem. Itt ádázzá válik lassan köztünk a küzdelem, múlt héten csütörtökön még elfogadott tizennégyet, tegnap viszont rossz napja lehetett alaposan! Megfizettem az árát, szó szerint! És mivel ragaszkodtam a karácsonyi bélyeghez a szimpla pecsét helyett, még mielőtt szólni tudtam volna akár egy kukkot is, hogy majd én nyalok, felragasztott a borítékra két Máriát kis Jézussal VÍZSZINTESBEN! Lefektette őket ez az immár szépérzékkel sem bíró közszolga. Tudom, apróság, mégis bántotta a szemem meg a lelkem. 

Nem akárkinek ment... Bár a többi sem... 

Eloldalogtam... nincs sok kedvem ma ismét bepróbálkozni nála. 


Hogy nyerhetném meg őnőszemélységét? Kell nekem őt megszelídíteni? Áhh!

Közben jönnek a lapok hozzám is, már kaptam hatot, köztük olyan illetőtől is, kire nem is számítottam. (Ez persze nem  teljesen igaz, mert egy kicsit reménykedtem mégis, hát jött, meg is lett a tegnapi okom a pityergésre, Marika.) 

Dicsekszem velük majd egészben, gyakran felejtődik rajtuk a szemem és a kezem. 

Nagy

valószínűséggel megérkeztek képeslapjaim blogbéli ismerőseimhez, 

így nem lövöm le a meglepetést, ha megmutatom, min bíbelődtem mostanában. 

      

Egyenlőre ennyi, most jönnek a rokonok/ismerősök.

Besokalltam ugyan kicsit...

Amikor

a baglyos faliképem elkészült, a férjem nagy komolyan rákérdezett, hogy tudom-e, tulajdonképpen ki is az a pápaszemes ott a közepén? Hát persze, vágtam rá, én vagyok. Egészen kicsi lány koromban kaptam anyutól egy pici tűzzománc medált, amit kincsként őriztem egészen addig, míg kamasszá cseperedett húgom rá nem tette a kezét. Évek teltek el közben, s csak néhány hónapja mertem tőle rákérdezni, megvan-e még. És ő, akinek általában nem sok fogalma van arról, éppen hol hánykolódnak a dolgai,  a legnagyobb meglepetésemre felment a szobájába és 3 perc múlva a kezembe nyomta. Itt várja hát, hogy a zsuzsus karláncomra üljön és mellettem maradjon végleg. 

Hogy mi köze van ehhez a sztorihoz a blogvilágnak? Egy másik bagoly kapcsán. Történt ugyanis, hogy a képeslapos játék okán kaptam egy emilt. Na jó, többet is, de ez egy nagyon különleges üzenet volt. Hír egy olyan emberről, akivel boldogult főiskolás koromban egy csoportba jártunk és akivel azóta sem találkoztunk. Rám talált, képzeljétek, így talált rám! Eszméletlenül jó, hogy van az olvasóim között egy ember, aki a való világban is ismer! 
Nem is duplán, hanem triplán számít ezáltal!

Jött tőle egy csomag (ez szintén kuriózum) és a Gabi által készített kincsek közt 

ki lapult nagy szerényen?

 Köszönöm, Gabi! Ünneppé varázsoltad a napjaim!

Pasziánsz

"Egyedül játszható kirakós társasjáték."

"Nemzetközi szó, a francia patience (türelem) nyomán, a magyarba német közvetítéssel,

az eredeti kiejtésnek megfelelő formában jutott."

A lényeg zárójelben van megint.

Megérkezett

az első fecske! Jó-jó, nem az a madár, de épp annyira örültem neki, mintha visszatért volna hozzánk a nyár. Bilóba levele csücsült még a hét elején a postaládában. Úgy meg is illetődtem sietségén, rögtön ki sem mertem bontani, pontosabban először arra gondoltam, hogy majd az összeset egyszerre nyitom ki 24-én este a fenyőtől illatozó szobában. Aztán mégsem tudtam addig várni, mert a Jóember negyedóránként séremórált a komód felé és minden egyes alkalommal azt kérdezte, hogy nem nyitom-e ki végre. Felbonttatott hát a boríték (ennyit az önálló akaratról)... és ezt a csudát találtam benne:

Percekig nézegettem-simogattam, mert van rajta látnivaló bőven. És... a bajuszos is egészen közel tartotta az orra elé és méltatta hosszasan, miközben én azon morfondíroztam, hogyan fognak ehhez hasonlatos harmóniát sugározni az én lapjaim...

Köszönöm, Bilóba! 

Minden

évben szembesülök ezen a napon azzal a tagadhatatlan ténnyel, hogy a világ népességének 
jelentős hányada imád a fehér szakállú, piros ruhás, behemót nagyapó maskarájában 
tetszelegni. No, ez még szórakoztat is nem kicsit, főleg amikor összeszámlálom hatodikán este, 
hányféle funkciót betöltő Mikulással találkoztam aznap: iskolai, áruházi, biciklis, 
pizzafutár, pincér, és zöldségárus is volt már a repertoárban. 
Eddig jó. 

Hanem mostanában szomorúan tapasztalom, hogy megszaporodtak a műanyag Mikulások is! Lógnak ablakból, ereszről, tetőről, kéményből, másznak létrán, kötélen és fényfüzéren. Valami oknál fogva képtelenek onnan eltűnni dolguk végeztével, sokszor még januárban is látok néhány szottyadtat közülük összekoszolódva, kifordult végtagokkal a magasban. 

Kiábrándultam hát végérvényesen! Én a krampuszokkal vagyok. 

Azok bizony ismerik még a rejtőzködés titkait!

Méltatlanság így háttérbe szorítani őket!

Varrtam egyet ezért (is). Nem saját a rajz, mert amit felvázoltam, arra azt mondta a férjem, 

hogy szexista. Olyat meg összehajtható szatyorra ne rakjon az ember, főleg ne akkor, 

ha egy régebb óta fiatal asszony fogja hurcibálni magával a piacra! 

Maradt hát kisfiús és nemtelen...

(Az enyém izmos volt, szőrös, bajsza alatt kaján mosollyal és az ágyékát a farka boltja takarta.)

A szatyor testvére kimondottan bosziknak itt.

Ezt a krampuszkát pedig évekkel ezelőtt készítettem a Praktikából, mikor az 

még nem volt ennyire megdizájnosítva.

Persze ő is csak mellékalakja volt akkor egy kétszemélyes történetnek. Érdekes, 
a szakállas főszereplő elkészítésére már akkor sem éreztem késztetést.

Erdő

kerekedik fenyőkből az asztalon, holott magányosan áll majd mind a maga helyén. 

A két-két különböző anyagot kétoldalas ragasztófátyollal varázsoltam eggyé.

A hajtogatás a következő diagram segítségével pofonegyszerű.

Papírból azért egyszerűbb lett volna, de mit tehet az ember, ha rásütik, hogy foltvarró? 

Elkészült

végre a behemót (235x205 cm) takaró. Több, mint egy évig mókoltam rajta, igaz időnként 
letettem 2-3 hétre. Tulajdonképpen a befejezést annak köszönhetem, 
hogy tíz napja ágynyugalomra intettek doktori személyek... 
Így a kézi tűzés nyugalmába temetkeztem/feledkeztem...

Tessék, ilyenek a puffocskák... 

Amint látható, elég gyűrött a hosszasan összehajtogatott állapotban töltött időnek

 köszönhetően. Vasalni nem merem, nagyon vékony benne a flíz. 

Ja, tűzését tekintve gondolom kínai piac minőség...

Na jó,

kezdjünk karácsonyulni... 

van nekem egy ronda fehér konyhaajtóm, ami bizony eléggé elrontja a nappali képét. Feltűnésmentessé úgy szoktam tenni, hogy mindenféle "vackot" rakosgatok rá 
az év folyamán. Belépőjegyeket, képeslapokat, gyerekrajzokat meg egyebeket. 
Ilyenkor, december felé meg előhalászom az évek alatt felhalmozódott 
karácsonyi képeslapjaim, tudjátok, azokat a szépségeket, 
amelyek valamilyen különös ámde 
általában apró jelentéssel bírnak.

 Azokat ragacsolom fel szépen sorjában valahogy így:

Haj, de ebben a virtuális világban elfogynak a képeslapok! Bizony gyakran hiába 

küldök magam készítette lapot, sokszor csak egy röpke emil jön válaszként... 

Lesem a postaládát pedig állhatatosan...

Az jutott eszembe, hogy annyi ismerősöm, már-már barátném kerekedett 

ebben a blogvilágban, talán csak akad köztük néhány, aki eská készíti lapjait 

és hajlandó volna csereberélni velem egyet-egyet üdvözletként... 

Hű, milyen jó volna azokat, kivételesen csak azokat látni ezen az ajtón! 

Ízelítőül csábulásul hátha-hátha:

Szóval akinek tetszene a levelezősdi, küldjön nekem címet emilben, legyen kedves!

Indulhat a képeslapgyár?

20 darabom lesz.

2009

augusztusának 22. napján a sárospataki vár reneszánsz éttermében lakmároztuk ezt,

amikor az igencsak felcicomázott szomszéd teremben hirtelen felcsendült az egyik kedvenc dalom. Két frissiben összeadott fiatal köszöntésére szólalt meg, erősen vigyorogtam bár, mégsem értettem, hogyan is pászol a fényes alkalomhoz ez:

Hogy jutott eszembe éppen ma? Azért, mert az eredetit jobban szeretem...

20 éves a Quimby...

Alig

maradt ereje már a napnak, arra azonban elegendő, hogy öreg sáskánkat talán utoljára még előcsalogassa rejtekéből egy kis sütkérezésre. Tessék nézni, milyen mókás, ahogy pulzáló pocakját potrohát a világító égi lámpás felé fodítja! 

Hűvösödvén a bokor aljában leltem rá, ahogy mászott nagy keservesen felfelé rejtekébe.

Asszem idén én is utolszor javítottam dolgozatokat a szabadban.

Ül

egy szép kövér petesejt a petricsészében, nagy szomorúan magába fordulva. Úgy beletanult a magányba, hogy nem tud mit kezdeni a körötte zajló tolongással. Fél, reszket, láthatatlanná akar válni a tömeg kellős közepén, összegömbölyödve tőpreng, ki sem les. Vára bevehetetlen, hiába támadják kitartóan mikronnyi méretű kosok. Nem enged, a végsőkig ellenáll.

És ekkor egy óriási árnyék takarja el előle a neonfényt. 

- Ó, Teremtőm, itt vagy, megvédsz! - sóhajt fel megkönnyebbülten. 

De szelíd simogatás helyett hirtelen éles szúrást érez az oldalában, még megijedni sincs ideje. 

- Segítség, megerőszakolnak, affrancba, megtermékenyítenek! Neee! Jaj, de hát ez bizsereg... juj, ez izgi... hm, ez jóóó! - és osztódni kezd és duplázódik és arról álmodik, hogy a táptalaj helyett melegebb kuckóra lel. 

Ma reggelre még egy petesejt megérett. Ő is átéli a fentieket, remélem...

Igazad volt,

MrsYarnart, szép, hosszú őszünk lett. 

Épp elég arra, hogy bolhából elefántot csináljak. 

Vagy inkább gombhoz kabátot.

Mert a baglyocskát összedobni két este is elég volt, de köré forgószél 

fölkapta leveleket biggyeszteni hetek alatt tudtam csak. 

Ezennel szentül megfogadom, hogy tervek nélkül soha semmit nem kezdek 

darabolni-varrni-vasalni, mert így legalább annyi időt szánhatok 

bontogatás-újravarrás-vasalás művészetére. 

Forgószél köröttem...

Szóval szép, hosszú őszünk van és bízom benne, hogy az is marad még legalább kettő hétig, és csak utána kezdődik a nagy karácsonyi hajcihő. Hóval, faggyal, jégcsapokkal...

Mostanság

legszebb az ősz! Hűvös-ködös reggeleivel, füstszagú estéivel, orrpirosító szeleivel egyetemben. Ilyenkor kivételesen hajlandó vagyok még a narancssárgának is örülni.

Kamaszkorba léptek a balatoni hattyúk és az éhség vagy a kíváncsiság szemtelenné 

tette az egész kompániát. Mókás, ahogy sátorozva vitorláznak felénk ezek az óriási szárnyasok, miközben kiskacsához hasonló pippegéseket hallatnak.

Az alsó odúban egy denevér cirreg világos nappal.

Levélszőnyeg... a juharlevél puha, nem ropog a talpunk alatt.

A Szent Kristóf kápolna Szántódpusztán.

Ajtaja természetesen zárva. Nem értem... Úgy húsz évvel ezelőtt, amikor elegem lett a város zajából és csendre vágytam, simán bemehettem bármelyik templomba, mert tárt kapukkal várt. A hirtelen körülölelő hűvös csend percek alatt kisimította a ráncokat a lelkemen. Manapság csak akkor juthatsz be egybe is, amikor ott szertartás van. 

Nem 100 ember között meghatározott időben szeretek a Jóistennel beszélgetni. 

Álljunk hát odébb, ezen az úton nem is nehéz.

Váljunk pogánnyá, áldozzunk lovat? 

Itt meg az ősmagyariság... Ehhh!

Sározódik ez is alaposan.

Azért a nyakamban egy madaras életfa medált hordok.

Az csupán szimbólum...

"A kozmikus világfa, meséink égig érő fája egyetemes világjelkép. Gyökere az alvilágba nyúlik, a férgek rágják. Tövén hatalmas odú, hol a hősök születnek. Csúcsain az istenek lakoznak. Az ősi hagyomány szerint ágain a születendő lelkek üldögélnek."

És valahol itt a valóság...

Keret

lesz a háromszögekből a bagoly meg a levelek köré. 

Gyorsnak egyáltalán nem mondható technika, viszont idegcsillapításul tökéletes.

"Szoktatom szívemet a csendhez.

Nem oly nehéz..."

Szellemlesen

Ilyen szellemeket készítettünk idén a másodikosokkal. Percek alatt összedobhatók nagy örömködések és huhogások közepette.  A textilest egy kiszuperált lepedőből eszkábáltuk össze, a feje  golyósdeoból maradt. Ez ping pong labdával esetleg papírgalacsinnal is helyettesíthető. Két madzagot kapott, így marionettként funkcionál. A fehér karton a férjem ingét merevítette még zacskós korában.  

Környezettudatosság? Csak félig...  Inkább sz..ból várat effektus, ahogy azt kedvenc kolléganőm mondaná, kivel képesek voltunk órákon keresztül szülővárosom MÉH telepén guberálni. Ó, micsoda kincseket találtunk mi ott! Kartont, textilt, rézdrótot szigorúan iskolai felhasználásra. Persze, hisz összeköttetésünk volt!  A helyi ügyvezető leadta Rózsának a drótot, most gyertek, mi nyomban rohantunk játszós ruhában. Egyszer épp egy többméteres papírhegy tetején kutakodtam, mikor alulról valaki rámkiáltott, jóú napot, Bejanéni, maga is itt...?! Na, attól a pillanattól kezdve messziről üdvözölt az egész atyafiság! A csuda gondolná, hogy mitől válik éppen közmegbecsülés tárgyává az ember (tanító)? 

Horgolni

nem tudok. Talán túl finomnak találom ezeket a holmikat magamhoz, holott lenyűgöz egy-egy csipkecsoda. Ezt, amit most mutatok, hosszú órákig képes lennék simogatni a szememmel, olyan tudásról számol be nekem, amilyennel manapság már nemigen bírnak a lányok-asszonyok. Hatvan évvel ezelőtt haláli természetességgel bökögette össze hosszú estéken keresztül bármelyik nőnemű lény. 

Egészen hihetetlenül aprók a szemek, pálcák, nem is tudom mik.

Itt egy közeli, a gombostű talán érzékeltetni tudja a munka finomságát.

Ajándékba kaptam egy idős bácsitól,  a felesége készítette fiatalasszony korában. 

Rárakodott az idő pora, valahogy tisztítani kellene, de nem merek hozzáfogni.

Azért egyetlen egyszer én is próbálkoztam horgolással, de csak egy másfél méteres hosszúságú polcszegélyre futotta a türelmemből. Egyszerű filétechnikával készült.

Egészen durva munka az előzőhöz képest. Lenne mit tanulnom...

Hull

a levél is, didereg a szél is. 

A vágólapra is libbent tizenhárom beazonosíthatatlan.  Szenzáció! 

Csak itt látható, hogy lesz egyszerűből munkából macera.  Csiribú, csiribá!

Nyissz-nyissz a köbön...

 

Aham, valahogy így... Egyet kivonva a forgalomból...

asszem jó lesz...

Állítólag

teliholdas éjszakán a legszebb a Holdvilág-árok. Gondolom akkor nemigen kószál arra emberi lény, hallható a falevelek játéka a szélben meg az apró erdei állatok motozása meg a csend, ami körülvesz és magadra is jut időd figyelni.

No de őszi vasárnap délelőtt? Kapásból  belefutottunk 3 komplett osztályba, megszámlálhatatlan mennyiségű baráti társaságba és sok-sok kisgyerekes családba. Kutyákkal, macskákkal, zsebbe bújtatott hörcsöggel rohanták végig zajosan a patak medrét. Ettek-ittak-dohányoztak-zenét hallgattak...

Hm... nem vagyunk természetjárók, most világosultam meg.

Természetbóklászók annál inkább. Téblábolva látni csak az entek lábát meg azt, mennyire fagyosak ők is. Némelyik képes zöld lábtyűt növeszteni persze olyan lassan, 

hogy csak évek múlva érjen  fel a bokájáig:

 

Lakik itt olyan apró lény, ami/aki képtelen egyevésre megbirkózni 

a kapitális méretű makkal.

Vajon mekkora lehetett az az áradat, minek nyoma tizenkét év múltán még 

mindig ilyen káoszt mutat?

Mesebeli a kép. Hátul, a létra mögött van a vízesés helye. 

Itt az egekbe törhetsz

 vagy barlangba kucorodhatsz  éppen egy pillantás erejéig,

 mert emberhad várakozik a nyomodban újabb kattintásra.