Mostanság

legszebb az ősz! Hűvös-ködös reggeleivel, füstszagú estéivel, orrpirosító szeleivel egyetemben. Ilyenkor kivételesen hajlandó vagyok még a narancssárgának is örülni.

Kamaszkorba léptek a balatoni hattyúk és az éhség vagy a kíváncsiság szemtelenné 

tette az egész kompániát. Mókás, ahogy sátorozva vitorláznak felénk ezek az óriási szárnyasok, miközben kiskacsához hasonló pippegéseket hallatnak.

Az alsó odúban egy denevér cirreg világos nappal.

Levélszőnyeg... a juharlevél puha, nem ropog a talpunk alatt.

A Szent Kristóf kápolna Szántódpusztán.

Ajtaja természetesen zárva. Nem értem... Úgy húsz évvel ezelőtt, amikor elegem lett a város zajából és csendre vágytam, simán bemehettem bármelyik templomba, mert tárt kapukkal várt. A hirtelen körülölelő hűvös csend percek alatt kisimította a ráncokat a lelkemen. Manapság csak akkor juthatsz be egybe is, amikor ott szertartás van. 

Nem 100 ember között meghatározott időben szeretek a Jóistennel beszélgetni. 

Álljunk hát odébb, ezen az úton nem is nehéz.

Váljunk pogánnyá, áldozzunk lovat? 

Itt meg az ősmagyariság... Ehhh!

Sározódik ez is alaposan.

Azért a nyakamban egy madaras életfa medált hordok.

Az csupán szimbólum...

"A kozmikus világfa, meséink égig érő fája egyetemes világjelkép. Gyökere az alvilágba nyúlik, a férgek rágják. Tövén hatalmas odú, hol a hősök születnek. Csúcsain az istenek lakoznak. Az ősi hagyomány szerint ágain a születendő lelkek üldögélnek."

És valahol itt a valóság...