A madarakat

ámblokk, úgy általában kedvelem, ez után meg már évek óta vágyakozom.

  

Pont előtte kell letérni balra, hogy a világörökségi védettségű zsákfaluba eljuthassunk.

Álljunk meg nála, párhuzamot vonni a légjárók közt.

Hollókő tehát régóta fent volt a bakancslistámon*. 

Nem pont így akartam bejárni minden szögletét, de bizonyos okoknál fogva 

nem volt értelme tovább halogatni a látogatást.**

Kora délelőttre időzítettük a megérkezést, amikor nincs az Ófaluban szinte senki.

Szét sem nézünk, rohanunk a falu számomra legtökéletesebb helyére:

előttünk a templony, szemben az oskolamester háza,

még meleg a rétes, amit falatozunk a Kalácsos pék előtti kispadon.

Közben a kondenzcsíkok játékát figyelem a szegmentes fatorony fölött.

 

A kávé elfogyasztása után visszamegyünk a falu elejére,

 

hogy bejárjuk összes portáit,

a szalagtelkeken álló 58 védett épületet.

Eredetileg egy telken egy nagycsalád élt. Az utcafronton lévő ház 

a mindenkori gazdáé volt, mögé ahogy nőtt a család, szaporodtak az újabb épületek.

A falurezervátum szíve*** természetesen a Szent Márton templom.

Ezt a csodásan egységes utcaképet annak a XX. század eleji tűzvésznek köszönhetjük, 

ami a falu összes házát elpusztította.

Az újjáépítéskor kőalapot kaptak a házak, a vályogfalakat kívül és belül 

sárral tapasztották, a tetőt zsindellyel fedték.

A repcsíkok közben hálózgatják az eget, persze,

kora tavasz van, a kikeletnek a légfirkák épp oly tartozékai,

mint palóc házak oromzatán**** a hold és a nap.

  

Legkedvesebb házikóm dísztelenül is meseszép, ezt,

ama bizonyos Bátki házat a lentiek miatt** álomba burkolom.

Az utca végéről már látható a vár, sőt, ez az út már oda is vezetne,

de mi kerülővel, a Váralja tanösvényen közelítjük meg.

A vár egy kis dombocskán áll, amit itt nagyvonalúan hegynek neveznek:

362 méter magas csupán. 

A tatárjárás után építették, sosem bírt különösebb hadászati jelentőséggel,

a törökök például harc nélkül foglalták el 1552-ben.***** 

Talán épp jelentéktelenségének köszönheti, hogy 1711-ben csak részint rombolták le. 

Ez ma a legépebben maradt nógrádi erősség.

Nem annyira könnyű ide észrevétlenül bejutni, mert annyian vagyunk ma itt, 

mint a (hm) törökök.

Jó sokáig kell ácsorogni, ha ilyen elhagyatott jellegű várat akarunk láttatni a világgal.

Alattunk hagyásfás legelő, pont annál a nagy fánál készült a pár képpel ezelőtti.

Szerencsére vártomban szeretek föltekintgetni ilyesmi meredek falakra,

azt fürkészem, van-e rajta postaláda. 

És van, ennek mindig megörülünk, ad némi okot a filozofálgatásra,

a panoráma ezáltal el is marad, pedig hű, de szép (lenne).

A fenti zsákutcából visszafordulva végre bejutunk a belső várba,

ahol a többszintes palotaszárny

minden helységét megtekinthetjük, kiemelt figyelmet fordítva 

a korábban "postaládaként" aposztrofált

retyóra a sz.rófalon. 

Mit mondjak, elég huzatos lehetett,

különösen szeles, novemberi éjszakákon.

Íme, a konyha: ablaktalan, sötét, füstös, sehol egy kávéfőző vagy turmixgép.

Ez a lépcső az ötszögletű Öregtoronyba visz,

annak a mélyén az őrök helye: ablaktalan verembe másztak le s fel.

Nem annyira szívesen lettem volna itt sem asszony, sem ember,

holott az ég pár száz évvel ezelőtt is ilyen valószínűtlenül kék lehetett.

Produkálunk még egy fordított erkélyjelenetet.

Visszafelé végre meglesz üresen ez is,

aztán már csak egyre emelkedünk

a Gomb-hegyi réten,

ami lassan elnyeli az ördögök várát.

Hamarosan nyugszik a nap,

ideje elbúcsúznunk a mesebeli falvacskától egy időre.

A fotók 2019. március 17-én készültek.

*

Pontosabban annak egy bizonyos házikója, az egyetlen kétszemélyes.

**

Úgy terveztem, hogy egyszer kora reggel, mikor a nap felkel, kilibbeve az egyik házikó ajtaján, lebillegve annak lépcsőjén, indulunk neki a felfedezésnek tán még az is lehet, hogy nagyhavas télben meg ilyenek. Emiatt elvileg lefoglaltam a szállást a neten, csakhogy visszaigazolás nem akart jönni. Hívtam az illetékest, mondta,  ja, akkorra nincs szabad szoba. Kértem, mondjon szabad időpontot, lehetőleg hétvégét, nekünk gyakorlatilag bármikor megfelelő nyáridőn. Mondta, azt úgy nem lehet, próbálkozzak szállásfoglalással a neten, majd ott kiderül, szabad-e a ház akkor éppen. A kör tehát bezárult, próbálkoztam ismét. S lőn csoda, bár nem olyan, amire számíttok: kaptam választ, de milyet! "Szállásfoglalási ajánlatát elutasítom."

Ez a mondat elvette a kedvem a további próbálkozástól.

Azt a kacifántos palóc mindenét!

Így lehet az, hogy görögi szigetek ikonikus helyein szálltunk már meg, ám a Bátki házat még nem sikerült megcsípnünk.

***

Ha az Ófalu térképére, mint emberi testre tekintesz, akkor is.

****

Csonkatornyos vízvetős, díszített oromfalas tető, le legyen írva szabatosan is, 

ne csak olyan pongyola hebehurgyán, ahogy én szokom.

*****

Pár fős kontyos védte, tőlük a magyarok 1593-ban visszavették. 

Ezt most képzeld el!