A Huszonnégyökrös-hegy

nevének születéséről két történet is kering a köztudatban. Az első szerint 

hajdanában egy mészáros 24 ökörben fogadott, hogy megállás nélkül felfut a tetejére. 

Ezt sikeresen megtette, ám felérve kilehelte lelkét. A másik törökökről szól, 

akik csak 24 ökörrel tudták ágyúikat felvontatni a rá.

Mindkét mesének lehet némi alapja, mert ugyan a "hegy" elég alacsonyka, 

ám a Csiki csárdai megállótól vezető kaptatója jócskán szuszogtató. 

A Tárogató utca barátságos erdei ösvénybe torkollik, onnan eltévedni lehetetlen, 

ma a sárga úton, mindig csak a sárga úton haladunk.

Először egy, majd egyre több ilyen kellemes rétecskére visz a turistajelzés.

Messzire ellátni, Budai hegyek, Törökugrató,

lábam előtt magyar szegfű, akkor biztosan van itt valahol árvalányhaj is.

 Mondom! Valahogy nem lehetnek meg egymás nélkül.

Mindjárt itt a nyár.

A Négyökrös tetej (288 m) hasonlóan bájos, ezervirágú rét pillangókkal, 

ligetének bokrain rózsabogarakkal, babakocsit vonszoló kislánnyal, 

kerékpáron felfelé majd lefelé száguldó biciklisgatyósokkal,

tehát itt sem leszünk egyedül.

A nyugati oldalon meredek sziklakiszögellés,

tetejéről tökéletes a rálátással mindenféle budai puklikra.

Balra lent a budaörsi katonai temető, ahonnan az ősszel idevágytam,

körülbelül erre a sziklára.

Kicsivel a kilátópont alatt rejtettebb pihenő, még remekebb hely,
lehetne itt hosszasabban ücsörögni, ha nem néznék ki mögülünk

a tökéletesen álcázott geoládát.*

Megyünk hát tovább:

erdei ösvény, ritkuló fák, kis tisztás

  

ligetes rész, árvalányhaj.

Kitérő jobbra, feltérő balra.

És ez így tovább, szinte a végtelenségig, előbb a Csik-hegy déli oldalán, majd a lószagú

Ló-hegy derekán, keresztül az Út-hegyen, ahová azért tanácsos elmenni, 

mert arról remekül látni az Odvas-hegy kopár hátát. 

Ni, hogy másznak rá fölfelé a házak.

Pazar, mondom magamban, nem lesz ez annyira egyszerű!

És valóban, rögtön az eleje feladja a leckét.

Rendkívül morzsalékos, meredek csapások visznek felfelé,

túrabot nélkül, utcai cipőben itt esélyem sem lenne.**

Viszonylag gyorsan haladunk felfelé, még úgy is, hogy minden lépésben újra

és újra elálmélkodom, pihenőimet tehát bámészkodásnak álcázom.

Legeltetem szemem a lejtők szélfútta növényein.

Emiatt megint

és mindig lemaradok.

Amikor azt hinném, végre felértünk, jön egy újabb 

majd még újabb szint.

Ötemeletesnek saccolnám, csak a szintek közt mindig van egy lanka,

sziklái közt ösvénykék tekeregnek  fel meg le.

Az időjárás nekünk kedvez, mostantól fátyol takarja a napot.***

Szelecske borzol mindenféle hajakat.

A hegy legteteje (314 m) az előzményekhez képest semmi nagy placc,

csak átsétálunk rajta.

A leereszkedés hasonlóan küzdős, mint az eleje volt

azért itt vannak meredekségek

lejtők

és festői sziklaszirtek.

Búcsúszelfi,

majd utolsó sziklatömb.

Jöhetnek a Kopárok!

*

Egy ideje nem ládázunk. Csak azért, hogy bajlódjunk a koszban?

Na, azóta gyakran futunk össze kesserekkel.

**

És 10 év múlva sem.

***

Rekkenő hőségben ezt az utat nem csinálnám végig.

****

És csodás virágzatú nagyezerjófű.

(A képek 2020. május 10-én készültek.)