Olykor kerül hozzám

valami, ami nagyon nem én vagyok. A férjem olyankor kajánul rámkacsint 

és megkérdezi, ebből ugyan mi lesz? Mert tudja, hacsak nem műanyag a valami, 

akkor azt ki nem dobom, ellenben új életre kelesztem.

Itt van például ez a borospalackos* doboz. Valljuk be, szörnyűséges. Ámde fából van.

 Pakolásztam vagy 7 éven keresztül, tároltam benne gombot, gyöngyöt, fém kellékeket,

míg a múltkor, a nagy fonalrendezgetés közben beugrott, mi lesz a következő életében.

Ha eszembe jut valami, akkor az nekem azonnal kell. Most sem vacakoltam sokáig, 

pillanatok alatt összedobtam a tetejét egy tetszetős szoknyamaradékból, 

amit a Hollókőn debütált táskám belsejéhez használtam.

Aztán jöttem rá, hogy ennél azért méltóbb megoldásra is képes vagyok,

pláne, mert legújabb hobbim szenvedélyem kellékei kerülnek majd a dobozba.

Illik hímeznem reá szép színeset. És akkor szembejött velem ez** a kóróvirágos.

Lélekteázgatásom** legutóbbi eredményét tegnap este szedtem le a rámáról.

Triplex kartonból, vatelinnel alábélelve fabrikáltam hozzá egy alapot,

amit csak belenyomtam a doboz tetejébe. Ragasztanom sem kellett, a helyén marad.

Tárul a szezám,

kartonpapírokból*** szabott fonaltartó kártyák töltik meg teljesen.

Mától boros dobozban lakik a szivárvány, ami nálam 119 színű.

 

*

Egy kisfiú hozott nekem a papája szigligeti szőlőjének borából egy palackot benne. 

A dugóját sem dobtam ki, angyallá avanzsérozva most is figyelt a karácsonyfánkon.

**

Nahát, ez egy tapéta!

***

Esténként a félévi szöveges értékelés meg- és újra- és átírása feletti dühöngésem 

kapcsán éppen erre volt a legnagyobb szükségem. 

****

Zéróvészt, naná, bármiféle kartondoboz megfelelt hozzá, csak legyen fehér az egyik oldala.