Nagy csoda

esett meg a héten velem! Mintegy háromhónapnyi szünet után elővettem a varrógépem. Mi volt a hosszú hallgatás oka? Majdnem tuti biztos, hogy Csokifolt Ági novemberi tűzőtanfolyamán kedvetlenedtem el teljességgel, úgy az első tíz percben, még a mesélés alatt elejtett egy mondatot a pedálról. Abban a minutában megvilágosultam, mi is az én gépem igazi baja, mert hiába pedzegette korábban a férjem, hogy az nem úgy műkszik, ahogy kéne, nem hallottam meg teljességgel. De bezzeg Ágit fülelve kapásból tudtam, bizony én használható munkát az adott napon ki nem adok a kezemből, mert azok a szénkefék elkoptak a tizensokév alatt. S lőn… csőd… Néhány nap múlva ugyan a sikerült egy új pedált beszerezni, kipróbálni és örömmel konstatálni, hogy jé, a gépem menetének immár fokozatai vannak! Akárcsak vezetés közben, ha erősen nyomom, akkor vágtázunk ketten, ha szelíden tapodom csupán, akkor andalgunk a rongyokon. 

Azért annyira nem ájultam el, ment a gép sutba. Ráér… majd… máskor… még nem… 

A napokban sem valami nagy dolgot vittem véghez, csak egy kis átalakítás, 

használhatatlan faliképekből összehajtható bevásárló szatyrok lettek. Az utóbbiakat 

legföljebb  elhordja Jóember ajándékba mindenféle nőknek 

(no persze szigorúan csak abban az esetben, ha azok nyugdíj előtt állnak). 

Gőzölög a tea, rotyog a leves és illatol egy kuglóf (nem vulkán!!!) rajtuk:

Ilyenek voltak előző életükben (természetesen a szekrény mélyén):

Gyűrődik, húzódik, löttyedten buggyosodik mind. Elnézést kérek miattuk.

Mondtam már, hogy mennyiségre hajtottam egykor.