Már nem is tudom megmondani, mikor voltunk utoljára kirándulni. Észrevétlenül suhantak el a hétvégék, mindig akadt valami tennivalónk, ha meg nem, egyszerűen csak jó volt itthon ülni és nézni ki a fejünkből a teraszon. :)
Ezzel azért akad egy kis gond, ha időnként nem sétálunk egy hosszabbat, a gondok nyomasztóan maradnak a fejemben. Ezeket csak "kijárni" lehet: amikor mégy kilométereken keresztül, hegyre fel és arról le, egyszer csak azt veszed észre, már nem jut eszedbe a munka, nem bosszantanak a napi hülyeségek, nincs a fejedben sem a politika, sem a családtagok képtelen ötletei.
Kitűnő hely ilyesmi gondűzésre a Pilis. A pandémia óta ugyan igencsak népszerű lett, de azért rejtőznek még titkosnak mondható, kevésbé frekventált ösvények, pláne, ha időben indul az ember.
Kiindulópontunk a Lajos-forrás, ahonnan mindjárt meglepően meredeken visz felfelé a lábunk egy csodaszép, rendkívül barátságos erdőben. A hatalmas, madárcsicsergős fák alatt olyan friss a levegő, hogy megfájdul a fejem tőle. :) Kirándulók sehol, a korábban itt állomásozók feliratain is csak derülni tudok: jártak itt például a "Bélák" és muszáj volt nyomot hagyniuk "Madjar"i-ban másoknak is. :) Álmodoztak Terikről, Marikról, nem hallottak Cintiákról és Emilikről 1967-ben. :)
Szóval meredek, kaptatós út vezet a Bölcső-hegyre, ami egy 587 méteres hegyecske és ennek megfelelően csak egy kilátócskát kapott. Olyan picit, hogy arra akár így is fel lehetne mászni,
de azért egyszerűbb a párfordulós lépcsőt használni.
A kilátást némileg takarják a fák,
a lelátással és a rálátással viszont elégedett vagyok.
Innen a Csikóvári-hegyek felé vesszük az irányt. Hegyek, mondom, ez azt is jelenti, hogy a hegyek között völgyek is vannak, ergó fölkapaszkodunk rájuk, majd leóvakodunk róluk. :)
A Nagy-Csikóvárról bot nélkül lejönni kimondottan kihívás és a szárazság miatt a japáni technika sem mindig célravezető. Remekül szórakoztunk, pláne, hogy itt már semmi egyebet nincs időm észrevenni, mint a mögöttem szorgosan lefelé guruló köveket.
Pedig az erdő virággal teli, méhek zümmögnek és rózsabogarak ügyetlenkednek a bodzán.
Amikor a Kis-Csikóvár lejtőjén megpillantom ezt a ligetes részt, már tudom, megint hazaérkeztem.
Turbolya nyílik mindenfelé,
leguggolok hozzájuk, töméntelen méh, zengőlégy dünnyög így fölöttem is.
Legszívesebben ott maradnék, ha a férjem nem hívna egyre türelmetlenebbül tovább.
Hát persze...
Észrevettem volna korábban, ha nem álcázza őket a turbolya.
A rét nyomokban árvalányhajat tartalmaz.
Itt a magja! De mennyi! Egész parókányi!
Tessék, némelyik már befúrta magát a földbe.
Állok, mosolygok, hitetlenül. Sakktábla lepke röpköd köröttem, minduntalan rámszáll. :)
Az ösvényről jelzetlen út vezet a Csikóvári kilátóponthoz.
Nyárillat a levegőben: a sziklák lassan átforrósodnak a hőségtől, a hegyoldal a növények párolgó olajától illatol, a fákon hangolnak a kabócák. Itt még rekedten, mögöttünk egyre hangosabban, egyre többen dalolnak szakadatlanul.
Szemben az Oszolyt, amott a Kevélyeket simogatom a szememmel. Mindegyiken van helyem
és már ezen is. :)
