Fejlécet varrtam

Öncélú, határozottan öncélú, mert azon túl, hogy itt virít majd fönn egy ideig, 

nem sok egyéb hasznát veszem.

Az én jó kis gépem összesen kilencféle öltésre képes és azok közül ezt találtam 

alkalmasnak egyedül a betűk applikálásához:

Elmolyoltam vele megint egy napot, ennyi idő alatt dobtam volna össze inkább egy...

Eleddig

ez az igen egyszerű függönyke oldotta meg a konyhaablak keretének 

néminemű lágyítását, csengőkkel és a boldogságnak a kék madaraival:

Azért, hogy mégse legyen annyira snassz a firhang, meg a szomszéd se csak a lenszínű hátlapját nézegesse, ha véletlen rápillant, kétoldalasra varrtam néhány éve. 

Így, ha akartam ezt,

ha meg másként tetszett, akkor kis létrázás és átfordítás után ezt

bámulgattam a liszt méricskélése közben. 

De hát ugye a kockák... azok elmaradtak egészen eddig. 

Mert a napokban emezt varrtam, ezt a 77 like-osat.

Régi személyes ismerőseimnek mintha rémlene valami hasonló... 

az egyáltalán nem véletlen,  mert a jó kis halasi lakásom konyhaablakán éppen ilyen volt, csak kétszer ilyen hosszú, meg gázóratakarós. 

Kicsit ott is vagyok újra...

...Halason... ez itten a Fráter domb hűlt helye,

aminek homokjában mocorog még élőlény,

és virágzik a talán Szent István-szegfű.

A régi jó malom oldalán nődögél vagy három nyárfa,

láttán jöhetne egy mérges-sírós arc ide,

ám lehangolón nem zárunk bejegyzést, ezért

vidításul röppentek egy gólyát,

balra elfelé.

(Olyan, de olyan jó lenne tudni, hogy az ottaniak is olvassák ezt a katyvaszt, 

igazán hagyhatnának néha egy megjegyzést, tényleg nagyon-nagyon boldog lennék. )

Nézegetem

már egy ideje Arozit, kaphatna végre egy új rucit ő is. 
Elég lehangoló állapot évek óta ugyanabban a fekete garbóban publikálódni... 
Fejvesztés és triptíz 

után kiderült, hogy a túlzott napozás hatása rajta éppen fordítva mutatkozik meg.

Előbb egyszerűen csak körbe akartam rajzolni  a formát két nájlon félszoknyán, 

amit el nem tudom képzelni, ki akart valaha megvarrni magának... 

Én is csak azért találtam alkalmatosnak ezt a bundabugyi színt, 

mert némileg imitálja az emberi bőr téli árnyalatait.

Mondom előbb csak körbe akartam rajzolni, aztán támadt némi kétségem 

az anyag nyújthatóságával kapcsolatban. Így inkább felfeszítettem elölről

az egyik fél szoknyát a babára gombostűkkel.

Nagy örömömre szépen áttűnt az anyagon a baba oldalain látható öntésnyom,

emellett varrásszélességnyire filccel megjelöltem,

majd az anyagot félbehajtva kiszabtam a darabot. Ugyanezt eljátszottam 

a baba hátán is és minő meglepetés, két egészen különböző konkáv síkidomot kaptam. 

A bal a háta, akkor nyilván a jobb az eleje.

Bevallom, voltak kétségeim a darabok összeillesztése előtt, alatt és után...

Komolyabb morfondírozás helyett kivételes gyorsasággal összevarrtam, 

majd az alja szegésébe bőrvarró cérnát fűztem,

aztán akut ük-ük-ük-nagymamaszagát eltüntetendő gyorsan kimostam 

és diszkréten elrejtve a kíváncsi tekintetek elől kitettem a teraszra. 

A dzsörzé hirtelen szárad szerencsére, így erősssen dobogó szívvel öltöztettem 

hamarosan Arozit. Voálá, bár a bordó szőnyeg ezesetben elmarad!

Egészen csini, egészen elégedett lehet ő is halaványbarack színű rucijával.

Apropó, a kedvenc pitémen sülés közben a fentiekhez 

hasonlatos domborulatok jelennek meg.

A sütőből kivéve az a csodás gyümölcsnek a nedve apró tavacskákat képez 

a félbarackokban, pont így, csak illatosabb változatban.

Mire kihűl a sütemény, az mind szépen beleszivárog a tésztába és az egész olyan lesz, 

mintha mennyei krémmel töltötte volna meg a Jóisten. 

Mert arról ugye nem én tehetek.

(Hogyan varrjunk ruhát házilag a próbabára?)

Valamelyik hajnalban

arra a fantasztikus következtetésre ébredtem, hogy tán árokban tűzni 

legkönnyebben az applikáló talppal lehet...

Miután örömmel konstatáltam, hogy a valóságban is működik a dolog, 

dupla lelkesedéssel folytattam a kézzel tűzést.

Már csak napok kérdése és visszakerülnek a falra a csillagok.

(Mert a jó munkához ugyan idő kell, de három éééév?)

Az egyik

kedvenc blogom arról szól,  miként szabható át egy borzalmasanszörnyűséges ruha 

valami egészen trendi és elképesztő rucivá. A kreativitás magasiskolája nekem az, 

amit Creatű művel és ámulatba ejt az a bátorság, ahogy belenyisszant 

"csak úgy" az anyagba! Itt az ellenpélda, hogy szabok át én. 

Adott ez a túlméretesült lapszoknya, aminek imádom a színét, anyagát. 

Egy hét alatt ilyenné lényegül. 

Nem látszik, épp az nem látszik, hogy a bal oldalán egy negyedkörívvel bővebb, 

mint a jobbon, ettől lesz játékosabb, már-már pöjdős. 

Mer erre vágyom túl a negyedik ikszen, jön az idősödő nő pirosban szindróma.

S hogy mi tartott eddig? Két nap gondolkodás, két nap rakosgatás, két nap illesztegetés, 

1 nap cipzár után rohangászás, egyórányi szabás, kétórányi varrás, épp egy hét. 

Ez abszurdum! Legalább annyira, mint az egyik befőzésem eredménye.

A Jóember szerint űrhajós lekvár,  szerintem szimplán csak időutazó. 

Mert ugye azon felül, hogy nem ismeri a gravitációt, 

tavalyi meggyből készítettem majd jövőre.

(És igen, átneveződtem, azt a jét ki nem állhatom nem csak a Bejusban, 

de a Bejában is, a Bejácskában meg  főleg.)

Rendet tettem

a rongyos szekrényemben és ismét döbbenten tapasztaltam, mekkora készletekkel bírok. Most ünnepélyességgel megfogadom, hogy ide a lábát ugyan be nem teszi félméternyi 

anyag sem, amíg minimum egy kupacnyit fel nem számolok. Foltot sem varr(hat)ok, 

mert az illető (kinek kedvéért nyomatnám itt a pedált ezerrel vigyorogva) 

szerint varrásra meleg van... Azért bízom és reménylek...

Többszörösen hangoztatom, hogy nem vagyok egy rúzsás alkat, de ellenben a kockák 

az én világom. Maradt például 80 centi ennek meg emennek a hátlapjából, 

lett belőle egy nyári felsőcske, 

ebben a hőségben éppen alkalmatos laza, könnyed viselet.

A képen nem pontosan látszik, hogy ez volt rajtam, amikor felmásztunk ide

és danásztunk szemben velük

sok esőről meg valami élő gyújtózsinórról.

Hátlapjától megfosztva

hevert hónapokig az  a bizonyos virágoskert a polcomon. 

Lassan már meg is bántam, hogy hozzányúltam, főleg, amikor 

a teljes bontás előtt ólomüvegesítettem néhány pillanatra az ablak előtt. 

Ugye nem is tűnik rossznak, de a hátulja... Megrettennétek a cérnarengeteg láttán! 

És igen, előkerült egy-egy hajam szála is cafatolás közben, ami töprenkedésre 

adott alkalmat menten, vajon mi maradt az akkori magamból mára?

(Hopp, tessék, megint átruccantam egy másik dimenzióba! Visszanyíl...)

Egészen döbbenet, miket voltam képes a kezdetekkor összeügyködni. 

Azt hiszitek foglalkoztam én ilyenekkel, hogy azonos varrásráhagyások, 

megfelelő oldalra vasalások, egyforma méretű, netán derékszögű négyzetek? 

Jól sejtitek ezek után, hogy nem! Igaz, körkésről sem hallottam meg vágólapról sem, 

háromszögeket és négyzeteket rajzoltam kartonra, azokat egyenként fel a vászonra 

(szálirány figy. vét. minek) majd vacak papírvágó ollóval egyenként nyirba. 

Nyirba... nyirba... nyirba estéken által... Hát csuda, hogy beleuntam 

és az összevarrásra már különösebb gondot nem fordítottam? 

Valójában az egészet szét kellett volna szednem, de a türelemnek 

mostanában híján vagyok. Megelégedtem botor módon azzal, 

hogy egyformára igazítsam a virágok blokkjait. 

Emiatt többször le kellett mondanom az olyan fontos csücsökről és 

bele kellett nyugodnom, hogy időnként 96 réteg anyag tornyosul egymásra 

egy négyzetcentiméteren és el kellett fogadnom, hogy ezeken a helyeken ugyan 

hiába veszem elő fantasztikusan profi gőzvasalom, az is képtelen ezeket 

a régiókat megfelelően laposítani. 

Íme, a barna rácsozat végre kiiktatva: 

Sóhaj... nagy... hátnemtom...

Foltok varrásától az elkövetkező hónapokban távol tartom magam.

Íme használat közben

az a bizonyos készség, egy hurcibátor. Fej nem véletlenül nincsen hozzá, kaptam egy kritikát ugyanis arról, hogy kiteregetem az életünket. Na, aki olvas régebbről, az látja maga előtt a fentről hiányzó régiót és a jobb kar szőrös folytatását. Plussz még itt kérek elnézést a szomszédéktól, hogy publikáltam a kerítésük egy részét meg azt, hogy gazos a kocsibeálló.

Ott, a kapu mögött akartam eredetileg üldögélni, ám a kulcsos néni nagyon sietett,

meg különben is esküvőre szervezkedett és erről eszembe jutott

megint Velemér...

Felmásztunk oda piknikelni 

majd lesétáltunk ide, alá patakcsobogást hallgatni.

Volt még elhagyatott lépcső és pince sokféle, 

meg persze fából halasi csipke, 

cefreszagú szeszfőzde, 

vackor tövében iskolapad,

az is százéves.