Ugyan hogy kezdődhetne

az utolsó reggelünk a szigeten? Ugyanazt bámulva, mint tegnap meg azelőtt. Tudom, unalmas lehet, de mielőtt átgörögnétek az egérrel az első képen, vessetek csak rá egy alaposabb pillantást! Emlékeztek, tavaly a tengerből született, érkezésünkkor a temetőkápolna mögött látszott, 

most meg határozottan a hegyből narancsosul az éltet adó. 

Jó reggelt, Pigadia!

Remek kis gifet rakhatnék össze a nap útjáról, ha... sok a ha, ez már kimarad az életemből. 

Különben is, kinek van erre ideje? Ma hazautazunk.

(Írom ezt majd 50 nap távlatából.)

Még egyszer átvágunk a városon és megint csak nem győzünk csodálkozni a változásokon. 

Rengeteg épületet felújítottak és vettek használatba tavaly óta. Ezt is például. 

 

A Karpathos-szikához igyekszünk, közben megreggelizünk az utunkba akadó fügebokrokról.

(Szükség esetén gps koordinátákkal szolgálhatok.)

Tavaly jártunk erre, de nem jutottunk ilyen magasra, azt hittük magán ez a terület. 

Most is úgy tűnik, aztán mégis a drótkerítés mögé kerülünk valahogy. 

Hopp, ott a görög zászló, nem lobog! Nocsak... könnyíti búcsúnkat a sziget.

Reggel van és szélcsend, élesek a fények.

Visszafelé lefotózzuk az óriási plumérát, jaj, a miénk sose lesz ekkora, remélem.

Mondjuk, virágot se hoz soha, attól meg tartok.

11-re érünk vissza a Kalimérába, épp dinnyét falatozunk nagy nyugiban, amikor jön a hír:

12-ig el kell hagyni a szállást. Az nem kifejezés, mennyire dühösek vagyunk, még jó, hogy reggel összeszedtük a cuccainkat. Háborogva lecipeljük a csomagokat a lépcső alá, nem biztosítanak zárható szobát, ezen megint morgunk, aztán rántunk egyet a vállunkon és sétálni megyünk.

Sziesztaidőben, tűző napsütésben mi a jófrancot csinálhatnánk?

Megteszünk 100 métert a kikötő irányába, aztán az első árnyas fa alá leülünk félórácskára. 

Újabb 100 méter, 30 perc üldögélés, vihogunk, körbeücsörögjük Pigadiát?

Bámuljuk a görögök közlekedési szokásait. 

Irigylésre méltó.

Mentő ötletként kerül képbe az Archeológiai Múzeum három aprócska klimatizált terme 3 euróért. 

Igen korrekt kis gyűjteményük van, így több, mint egy órás nézelődésnek álcázzuk a hűsölést.

 Meresztgetjük a szemünket az ötezer éves kerámiák láttán a kellemes hűvösben,

a teremőr meg minket méreget hitetlenkedve. Mi a csudát lehet nézdegélni 

ennyi ideig például ezen az Arkasában talált sírleleten? 

A tengeristen barlangjáról is találni itt leírást és ezt mazsolázva kiderül, 

hogy a kérdéses objektum a"Posi"körzetben található.

A múzeum után a tegnapival majdnem teljesen azonos körülmények között benyakalunk egy frappét. Visszatérők vagyunk, a váll-lapogatás mellé kapunk egy tányér szőlőt is. 

...ajándék... ingyen... ajándék...

"Egyik legszebb magyar szavunk az ingyen. Emiatt szégyellem is magam olykor mások helyett."

(Tóni)

...

A reptérre vezető úton csendben vagyunk. Elfáradtunk.

A hátunk mögött egy csaj egyfolytában a telóját kattogtatja, miközben ámuldozik, 

milyen gyönyörű ez a sziget. Mintha először látná... Kikerekedett szemmel bámulunk 

egymásra a férjemmel: ezek hol a francban voltak, mit csináltak itt egy hétig?

Csitt! Ideje hazamenni!

... 

Az elemelkedés pillanatai, dübörög alattunk a gép. 

Az ablak mellett ülünk, bámészkodom kifelé, amíg csak fényeket látni. 

Sötét van... ez lehetetlen... Apella tengerpartját víz alatti reflektorokkal világítják ki éjszakára? 

Vagy Kyra Panagia az ott? Ilyen messziről nem ismerem fel.

...

A fejemben már tavasszal megszületett az idei utunkról szóló bejegyzés utolsó mondata,

miszerint Karpathost bedobták a nagy görög lecsóba.

Hamisan cseng most, kiigazítom inkább:

Van még és lesz is sokáig olyan hely a szigeten, ahol nem érzed azt, 

hogy Karpathost bedobták a nagy görög lecsóba.

Valahol ott van a mi Karpathosunk is.

;-)

Már csak egy

dolgunk maradt  a tervezettek közül, de az a legfontosabb. Valójában ezért jöttünk vissza Karpathosra, ezért, ami most vár ránk. Nem mára terveztük, de a görög istenek, élükön Dionüszosszal úgy döntöttek, péntek éjszaka megdáridóztatnak a szomszédban 

száz görögöt. Álmatlanul forgolódtunk miattuk egész éjjel, hogy aztán ne bírjunk 

felkelni másnap hajnalban. Sokáig hittem a meséikben és lám, most sem csalódom, 

kifundálták nekem az ünnepet jó előre: ma van a házassági évfordulónk.

Háromnegyed hatkor már talpon vagyunk, a kedélyeket nem borzolom a tegnapihoz teljesen hasonló nyitóképpel, inkább mutatok egy fél órával későbbit. Negyed hétkor ott ülök a keleti égbolttal szemben az eget kémlelve, hisz erre vágytam: napkeltét látni Vasárnapocskától.

Kezdődik,

óvatos kúszik fel

lassan emelkedik,

majd hirtelen felragyog.

Bámulom, nyel a szemem minden pillanatot.

A jármű közeledtét sem venném észre, ha rá nem mutat a Jóember.

Az utóbbi időben ő lett a szemem... én csak kattintgatok a kedvéért.

Emerre is egyet, árnyékokat a falon.

Csend és nyugalom. Megint a végtelenség.

Húzom az időt, nem akaródzik bemennem. 

Aztán csak egy pillantásra, a lábamat a küszöbön át sem vetve belesek. 

Már nincs ott a szívünk... valakinek nyilván megtetszett és zsebre tette. 

Jobb, ha nem tudja, mit vitt magával. 

Megérkezik a templomocska gondnoka, őt előztük meg út közben, sétált fölfelé tempósan 

az akkor még vaksötétben. Széles mosollyal köszön, integet, szellőztet, söpör, gyertyát gyújt.

Nincs bátorságom a szívről tudakozódni tőle. 

Perceken belül befut két asszonyság is, birtokba veszik a kápolnát. 

Karattyolnak vidáman, hangosan gesztikulálva. 

Mennyire tetszik ez nekem, nincs csitt, 

meg ne hallja 

valaki 

(a Jóisten) 

az ittjártunkat.

...

9-kor le kell adnunk a sárga szamarat, épp annyi időnk marad, hogy teletankoljuk. 

Majd 400 kilométert autóztunk öt nap alatt és itt látható a férjem büszkesége:

amikor átvettük, 420 km volt a várható megtehető távolság, most pedig 515.

Nem titok, motorfék.

Elképesztő, hogy intézik a kocsi átvételét az irodában.

"Hol a kocsi?" "Kint, a szálloda előtt."

"A tank teli?" "Természetesen."

Fizetünk és viszlát, semmi ellenőrzés. Tíz perc múlva a fürdőszobánk ablakából látom, 

ahogy mossák a járgányt, aztán egy órán belül már másokkal száguld a kacskaringókon. 

Nincs több célunk: bóklászunk a kikötőben,

felkeressük a kedvenc tavernánkat, a Psiloritist, most csak egy frappé erejéig,

(vidautmilkvidautsugar)

aztán ténfergünk, hisz mindent láttunk abból, amiért jöttünk.

Délután levezetésül végigjárjuk a Vrontis-öböl strandját teljes hosszában. 

A sziget összes partszakasza fellelhető itt kicsiben: homokos, apró- és 

lapos kavicsos, görgetegköves, sziklás is megtalálható 4 kilométerbe sűrítve. 

Ez sem beton itten.

Az Agios Nikolaushoz igyekszünk, Tóni plumérára szitakötőt csalogat,

én pedig fontos dologról teszek ismét tanúbizonyságot.

Előttünk messze Pigadia, megszámlálhatatlanná szaporodott napernyőjével

fölöttük az átfestett Kalimera.

Kilátós rálátós.

Este még befér egy utolsó lukumádesz 

a zsongó kisvárosban.

A színpadon lelkes amatőr csoport danolász, de hallgatni valót másoktól mutatok.

Egy nőről énekelnek és egészen biztos vagyok benne, 

hogy Karpathos az a nő.

Egyáltalán

nem nevezhető normálisnak, amit csinálunk. Vagyis nekünk ez a normális: hajnalban 
csörög  az óra... Itt, Európa egyik legcsodásabb tengerpartján, hogy aztán amennyire 
a sziget  adottságai engedik, ma is minél távolabbra kerüljünk a nagy kékségtől.

Tessék, fejünk fölött a holdsarló, indulunk. Biztonsági öveket kéretik becsatolni!

A kelő nap első sugarai már Pigadiából kifelé száguldtunkban állítanak meg 

egy pillanatra, ezt nem lehet kihagyni.

Újra észak felé haladunk, kecskék a helyükön, Aperi mögött balra föl, Othoson át, 

jé itt kávéztunk tavaly, jobb kanyar, újabb kanyarok jobbra és mindig csak jobbra, 

meg is érkeztünk a Lastos-fennsíkra. 

Ma megmásszuk Karpathos legmagasabb hegyét, a Kali Limnit. 

Kapásból indiainak vélném, de itt köze se lehet a sokkezűhöz. 

Magyarul annyit tesz, Szép Tó, ez biztos megint valami helyi csavar.

A táblán a jelek egyértelműek...

Az egész nem tűnik magasnak, távolból lankásnak mondanám,

aztán a hegy lábától belátom, mégsem lesz annyira könnyű a menet.

Hátulról kapjuk a napot, még nincsen sok ereje. Persze, kísér szél barátom is, fázik a derekam, belegyűröm a pólóm a naciba és ezzel már most kezdek magyarázkodni a későbbi képek miatt.

Másszuk a hegyet ketten, tán csak nem válunk kővé, mint amott az a másik párocs.

... akár Buda királyfi és Pest királykisassszony vagy olyasmik...

Emelkedünk szépen, 30 perc múlva előtűnik Kassos szigete a hegyeken túl.

A távolságtól megrészegülve belehuppanok egy ilyenbe. Még jó, hogy a Jóembernél állítólag

mindig van  nagyító és csipesz* hasonló eshetőségekre, de azokat most sem használjuk.

Menni kell, kinek van itt ideje szöszölni, várnak a kövek meg a mások által rakott útjelzők. 

Nehezedik az asszony lába, mit tehet, felemel egy újabb követ és viszi magával a következő 

rakásig. Ott leteszi, emeli a halmot, magából pedig nyesegeti az elmúlt év nehézségeit. 

Már tegnap is volt valami hasonló érzésem, kaminózgatom a gondolatot. 

Tisztulunk... orrilag, tüdőileg biztos. 

Tudatalattilag sejthetően.

Tóni 10 percenként áll meg előttem, lecsekkolni, megfelelő-e az irány, hány méteren vagyunk, mennyi van még hátra, mikor lészen várható érkezésünk? Valójában új telója fantasztikus képességeiben gyönyörködik, hisz itt csak egy és igaz az út, ami a célhoz vezet. 

(Hogy esetleg fárad, azt nem merem feltételezni, pedig ott a tegnap és az azelőtt.)

Egyre lassabban fogy előttünk a távolság,

mögöttünk viszont jelentősen nő.

Itt az utolsó emelkedő, az indulás után 2 órával

kezdődhet a csúcstámadás.

Fáradunk, azt tesszük, amit az ókoriak csatába menet: kakukkfűvel mosakszunk. 

(Ilyesmi értelmetlenségek miatt 1 órával hosszabb utunk az előírtnál.)

Jaj, micsoda színek, csupa enyiméi,

zöldbarnaföld öreg göcsört.

Erre már négykézlábasulunk. 

A fácskán túl nincsen újabb emelkedő,

csak a forrósodó sziklák,

és a csúcsot jelképező kereszt, amit osztrák túrabarátok állították ide.

Gyorsan beírom a nevünket a könyvbe, aztán elkészül a bizonyító erejű fotó, 

ezzel a páratlan háttérrel.

A felhők alatt Lefkos, fölöttük az ég** domboruló koszboltozata.

Egy percre sem tudok nyugton ülni az általunk ismert világnak a tetején.

Alteregóm, Mrs Rotyi (póló még begyűrve) megint kendőt röptet,

majd felkutatja az elrejtett ételes dobozt.

Más rálátások.

Észak felé fordulva hosszában látni az egész szigetet. Ilyen kis karcsú, 

a legszélesebb pontján 12 kilométer, de Spoánál még 4 sincs.

Gyönyörűséges, nemde? 

Nem is értem, hogy az utazási irodák miért nem ezzel a képpel csalogatják ide az utazni vágyókat? 

Az átlagnyaraló ettől látványtól biztos sírva fakadna... és menekülne inkább Kamena Vourlába.

2 boldog órácskát töltünk nemtommittevéssel fönn. 

Mire ereszkedni kezdünk, megjönnek helyünkre a felhők.

Ennek a képnek az értelme,

csak valami kecskés párhuzam lehet megint.

Látszólag ilyen egyszerű volt

megjárni azt az utat.

Hátunk mögött a hegy,

fölötte felhőgörgeteg, ami gyorsan

beelőz, körülvesz... beleautózunk.

Távolodik a nyugati part, megyünk vissza Pigadiába heverni.

Ez a nap nem lenne teljes, ha a hegyet alulról is meg nem néznénk, így délután ismét útnak 

indulunk a fővárosból. Negyedszer haladunk a keleti parton, a férjem már 55-tel száguld. 

Achata, Kyra, Apella, szélmalmok, kabócák, Mesochiori, Lefkos egyik öble. 

Nullán állunk, háttérben az 1215. Mégsem annyira semmicske.

Újat mutatni strandügyben továbbra sem tudok: libegés,

őskori*** beton, hullámok, homokban lábnyomok.

Hazafelé kék padot szeretnék fotózni, mert amikor néhány napja erre jártunk, kihagytuk,

 akkora sor állt előtte. Most meg, mi van? Rózsaszínre festette át valami őrült görög. 

(Nem fotózom s utólag rettenetesen bánom, mert erről éppen úgy nem lesz 

soha bizonyítékom****, mint az Agia Fotini tavalyi körbeketreceléséről.) 

Az Under the Trees-ben pazar vacsora kárpótol, hatalmas adag halakat tömünk magunkba. 

A kiszolgálás remek, a pincérlányka barátságos, az meg kifejezetten mulattat, 

hogy a kelleténél egy kicsit mélyebben hajol le és be a férjem előtt. 

Mellesleg ezt látni az asztalunktól.

Mivel a bokrocskák zavarják a tökéletesedő naplementét, kiülünk a partra. Vagy harmincan 

ugrálnak még ott, mindegyikőjük kattogtat ahelyett, hogy lekucorodna a párja mögé.

Szép a zélet kettecskén, teli hassal, egyeském.

σ' αγαπώ

B.T. pontosításai következnek, nehogy azt higgye az idetévedő, hogy én mennyire pongyola vagyok.

*nagyító = lupé, csipesz ≠ szemöldökcsipesz

**az invenziós réteg

***földtörténeti őskori, 20 milló éves

****és persze a bizonyítékot is megtalálta :)