Rendet tettem

a rongyos szekrényemben és ismét döbbenten tapasztaltam, mekkora készletekkel bírok. Most ünnepélyességgel megfogadom, hogy ide a lábát ugyan be nem teszi félméternyi 

anyag sem, amíg minimum egy kupacnyit fel nem számolok. Foltot sem varr(hat)ok, 

mert az illető (kinek kedvéért nyomatnám itt a pedált ezerrel vigyorogva) 

szerint varrásra meleg van... Azért bízom és reménylek...

Többszörösen hangoztatom, hogy nem vagyok egy rúzsás alkat, de ellenben a kockák 

az én világom. Maradt például 80 centi ennek meg emennek a hátlapjából, 

lett belőle egy nyári felsőcske, 

ebben a hőségben éppen alkalmatos laza, könnyed viselet.

A képen nem pontosan látszik, hogy ez volt rajtam, amikor felmásztunk ide

és danásztunk szemben velük

sok esőről meg valami élő gyújtózsinórról.

Hátlapjától megfosztva

hevert hónapokig az  a bizonyos virágoskert a polcomon. 

Lassan már meg is bántam, hogy hozzányúltam, főleg, amikor 

a teljes bontás előtt ólomüvegesítettem néhány pillanatra az ablak előtt. 

Ugye nem is tűnik rossznak, de a hátulja... Megrettennétek a cérnarengeteg láttán! 

És igen, előkerült egy-egy hajam szála is cafatolás közben, ami töprenkedésre 

adott alkalmat menten, vajon mi maradt az akkori magamból mára?

(Hopp, tessék, megint átruccantam egy másik dimenzióba! Visszanyíl...)

Egészen döbbenet, miket voltam képes a kezdetekkor összeügyködni. 

Azt hiszitek foglalkoztam én ilyenekkel, hogy azonos varrásráhagyások, 

megfelelő oldalra vasalások, egyforma méretű, netán derékszögű négyzetek? 

Jól sejtitek ezek után, hogy nem! Igaz, körkésről sem hallottam meg vágólapról sem, 

háromszögeket és négyzeteket rajzoltam kartonra, azokat egyenként fel a vászonra 

(szálirány figy. vét. minek) majd vacak papírvágó ollóval egyenként nyirba. 

Nyirba... nyirba... nyirba estéken által... Hát csuda, hogy beleuntam 

és az összevarrásra már különösebb gondot nem fordítottam? 

Valójában az egészet szét kellett volna szednem, de a türelemnek 

mostanában híján vagyok. Megelégedtem botor módon azzal, 

hogy egyformára igazítsam a virágok blokkjait. 

Emiatt többször le kellett mondanom az olyan fontos csücsökről és 

bele kellett nyugodnom, hogy időnként 96 réteg anyag tornyosul egymásra 

egy négyzetcentiméteren és el kellett fogadnom, hogy ezeken a helyeken ugyan 

hiába veszem elő fantasztikusan profi gőzvasalom, az is képtelen ezeket 

a régiókat megfelelően laposítani. 

Íme, a barna rácsozat végre kiiktatva: 

Sóhaj... nagy... hátnemtom...

Foltok varrásától az elkövetkező hónapokban távol tartom magam.

Íme használat közben

az a bizonyos készség, egy hurcibátor. Fej nem véletlenül nincsen hozzá, kaptam egy kritikát ugyanis arról, hogy kiteregetem az életünket. Na, aki olvas régebbről, az látja maga előtt a fentről hiányzó régiót és a jobb kar szőrös folytatását. Plussz még itt kérek elnézést a szomszédéktól, hogy publikáltam a kerítésük egy részét meg azt, hogy gazos a kocsibeálló.

Ott, a kapu mögött akartam eredetileg üldögélni, ám a kulcsos néni nagyon sietett,

meg különben is esküvőre szervezkedett és erről eszembe jutott

megint Velemér...

Felmásztunk oda piknikelni 

majd lesétáltunk ide, alá patakcsobogást hallgatni.

Volt még elhagyatott lépcső és pince sokféle, 

meg persze fából halasi csipke, 

cefreszagú szeszfőzde, 

vackor tövében iskolapad,

az is százéves.