A kertünkben

 valahogy nem akarnak megmaradni a krókuszok, pedig többször is ültettem jónéhány hagymát. Azért van remény, mert tavaly végre előbukkant egy szál, ami pár napja ismét megmutatta magát.

Szerencsére fent hagytam a kereten a tavalyelőtti hímzésem,

amit a vácrátóti sáfrányok láttán öltögettem össze.

Nézegetem

a tavaly februári képeket és abból látom, mennyivel előrébb járt akkor a természet és mennyivel előrébb jártunk mi is. Például egy éve ilyenkor már megmetszettük a barackfát. Tavalyelőtt sem hozott termést a késői fagyok miatt, így kegyetlenül elszaladtak az ágai. Nőtt köztük olyan is, ami úgy nézett ki, mint egy helyes fácska. Nem volt szívem kidobni azokat, az egyiket behoztam a lakásba és vázába tettem. Pár nap alatt kivirágzott, kedves színfoltja lett a nappalinak. 

Nézegettem kora reggeltől 

 

késő estig és diszkrét illatával sem tudtam betelni.

 

Addig-addig szaglásztam, birizgáltam, piszkáltam, hogy két virágot megtermékenyítettem.

 Íme, a bizonyíték. 

Az egyik barackocska akkorára megnőtt, mint a kisujjam körme, majd lepottyant.

A második ágat a suliba vittem, lássanak ilyesmi csodát az elsősök is. Ott nem lett megtermékenyülés, csak örömködés, ahogyan az fácskán egyre több bimbó feslett ki.

Közben az igazi fa megint rengeteg virágot hozott, 

én meg ezek láttán reménykedhettem,

hogy végre megint saját barackból főzhetek lekvárt tartósítószer- és cukormentesen. 

Aztán jött a késői fagy és a barackfánkon egy szem gyümölcs sem maradt.

Árnyékot legalább adott a forró nyárban és a sünök randizhattak alatta.

Vörösbegyes

próbálkozás tavalyelőttről.

Egyszer talán meghímzem újra, mert a fotó óta előjött rajta pocsékul a tinta.

Drágaszág

 Az első karpathosi utunkon, 2014-ben találkoztam először a plumériákkal, de szerelembe nem én, hanem a férjem esett velük. Leginkább illatos virágaik voltak rá nagy hatással, így lépten nyomon azt tűzte a hajamba. Én meg ugye tűrtem, mert a virág bódítólag hatott tudatomra, azt hittem fiatal vagyok megint és főleg szép. :)

Aztán hazajöttünk, majd pár hónapra rá, a születésnapomon ez fogadott az előszobában. 

Te nem vagy normális, azt hiszem, ez volt az első mondatom, mert már akkor sejteni véltem a jövőt. No azért örültem mégis, mert két ág végében megpillantottam a bimbókat.

Korábbi gazdája szerint ezek tavaszra kinyílnak, tegyük csak a növénykét pihenni most a garázsba, tavasszal ébred, leveledzik, virágzik, bódulat helyben, stb.

Úgy tettünk. Csakhogy a mi garázsunkban olykor 8 foknál kevesebb volt azon a télen, így a három ágból az egyiknek a vége elfagyott, a két másikon lévő virágkezdemény pedig elhalálozott.

Plumikánk (mert akkor már ez volt a neve) azért tavasszal felébredt,

nyárra ontotta bőszen a leveleket, de hiába állítottam egyéb mediterrán jellegű növények közé, virágot ugyan nem hozott.

Jöhettek spéci földek, tápok meg oldatok, az immár Drágaszággá avandzsérozott növény akkor sem virágzott. Teltek s múltak az évek, ősszel beköltöztettük a legvilágosabb szobába, ahol rendre teljesen megkopaszodott, majd minden májusban kitelepítettük a teraszra.

 Ez a művelet egyre macerásabb lett, hiszen Őfelsége nőtt, mint a bolond. Nyaranta már eszembe nem jutott vizslatni, voldungeren kívül nem is kapott extra juttatást, azt is hébe-hóba. Hat kerek esztendő telt el, amikor 2020. augusztus 19-én véletlenül megakadt valamin a szemem.

Oppácska... virágkezdemény.

Egy hónap telt el, mire az első virág végre kibomlott. Addigra megint túl voltunk pár kisbehurcoláson, lévén az éjszakák már hűvösek, 

 

ám a nappalok még melegek és Pluméria őnagysága az utóbbit imádja, ellenben az előbbit utálja. Reggel tehát a lakásból ki-, este meg becipeltük heteken át. 

Szeptember közepétől aztán ontotta a Drágaszág a virágokat. Annyira odáig voltam tőle, hogy sokáig a nappaliban ácsorgott a hideg beállta után is. Alatta üldögélve horgoltam meg az első amigurumikat, mélyeket szippantva diszkrét ájeréből. 

Kilencvenkét virágot hozott két ágon

 és ha hiszitek el, ha nem, éppen az 50. születésnapomon dobta el az ötvenediket. :) 

Még egy hónapig vidított, majd téli nyugovóra tért.

2021-ben váratlan meglepetésként a gyereke örvendeztetett meg egy kisebb csokrétával.

2022-ben ismét a nagy virágzott.

Már júliusban kinyílt, így az udvaron teljes szépségében és illatárjában

fotózhattam, imádhattam reggeltől estig. 

Összeválogattam pár fonalat,

mert természetesen hímezhetnékem is támadt.

Abban az évben bónuszként még két csokrot kaptam tőle, azok a szokásos rendben, ősszel, már a szobában pompáztak. Kint bár ősz volt, bent még sokáig illatozott a nyár. 

Két nyár telt el azóta virágtalanul.

***

Két számomra kedves képet teszek még ide. Az első négyszirmú a virága,

a másik a napraforgó okán lett különleges.

Plumika jelenleg tökkopaszon alussza téli álmát a szobában. 

Hogy mit tartogat jövőre, leveleket csupán vagy virágot is, azt csak ő tudja.

Téli házikó

Azt mondják az okosok, visszajön még a tél, de arra szerintem hiába várok. Megmutatom inkább a tavaly januárban fotózott téli házikót, ami tavalyelőtt karácsonyra készült,

hogy legyen egy nagyobb valami is a fafenyőnkön.

Ingyenes DMC minta férfiingből megmentett anyagdarabra hímezve.

Az "aranyfonál" ajándéktasak zsinórjából mentett szál.

Az újrahasznosítás jegyében és nem csupán a sóherságom okán, naná.

Kapor

Egyetlen szál kapor növekedett a kertünkben és ennek örömére kiválogattam a színben leginkább hasonló fonalakat a készletemből, majd pár órácska alatt meghímeztem a szárát és az ágbogát,

aztán besúvasztottam a hátizsákomba. 

Összesen ennyi cuccal mentünk 3 napos kiruccanásra a Tátrába. 

Ott gyorsan körbeszaglásztuk a Csorba-tavat, megittuk az első Kofolát

és ennek a táblának az utasításait követve átsétáltunk

a Poprádi-tóhoz,

itt béreltünk ugyanis szállást két éjszakára. A szoba puritán, belőle a kilátás remek,

a tájékoztató pedig minden igényt kielégítő. 

Mire megtaláltuk a helyünket, már jócskán benne jártunk a délutánban 
és erőnkből is csupán egy tókerülő sétára futotta. 

Elbűvölő a hely, csupa olyasmi vesz körül, ami szeretek. Tóparti szállás, kövek, sziklák, 

hegyek és köztük a távolban ott a Kapor, amit holnapra tartogatunk.

Most a hegyimádatuknak áldozatul esett emberek szimbolikus temetőjében 

bóklászunk inkább. 

Elnémít az emléktáblák és a keresztek sokasága. 

Az intést komolyan vesszük mégis, így másnap reggel a saját tempónkat követve

 nekiindulunk az útnak. Előbb a fák tűnnek el, aztán a bokrok, majd  

átveszi a hatalmat a kövek zöldessárga ragyogása.

  

A nagyobb sziklák minduntalan arra ösztönöznek, hogy letérjünk az útról és felálljunk rá,

 ezt a mögöttünk loholó siserehad általában örömmel nyugtázza. 

Nem foglaljuk el majd előlük a legjobb kilátópontot.

Számtalanszor megállva, ezer virághoz lehajolással másfél óra alatt jutunk el a  Hincó-tavakhoz.

Ez az utolsó laposabb helyszín, így a tó mélyének fürkészése helyett 

a szemközti szerpentint méricskélve

gyűjtögetünk erőt a továbbhaladáshoz.

Befalunk egy-egy Tátraszeletet, aztán nyomás. 

Komoly szintemelkedés után, 250 méterrel feljebb veszem elő a hímzésem, hisz ott a Kapor!

Persze nem az, csupán a Felső-Kapor-Hágóhoz értünk fel. 

Innen még masszívabb kaptatón haladunk bárkinél lassabban, ám türelmesebben,

megpihenve olykor, mert az út itt már (tőle idézem) törmelékes, nagyon meredek, 

kapaszkodós és rendkívül nagy körültekintést igényel.

 

Felérve újra előveszem a karikám, ott a Kapor!

Persze ez megint csak nem az, olvastam, hogy itt többször becsapódik az ember.

Csak a kisebb csúcsra értünk fel, ahonnan borzasztó a látvány, az igazi Kapor igazi tetején hangyányiak az emberek. Mégsem az rémíszt, hogy megyek oda fel, inkább az, hogy jövök onnan le. *  

A színeket legalább eltaláltam, szóval nem kéretem magam tovább, mehetünk.

És innen indul az a szakasz, amiből a legnagyobb móka lesz végül, 

ez már igazi sziklamászás, teljessé lesz az én boldogságom is. 

Kaprom a Kaporon, 2363 méteren. :)

A csúcs persze foglalt, így kénytelenek vagyunk kicsit nyugatabbra húzódni, ahol nem ücsörög senki.

Szerencsénkre, mert innen hibátlan háttérrel fotózható a bakancsunk,

a Fenyves-tavi-völgy terül el mélyen alattunk.

Leírhatatlan érzés, pár pillanatig a mindenség urainak érzem magunkat.

Hosszú percek múlva ocsúdok, még mindig kezemben tartom a karikám.

Egészen meghatódom: mint az ősember, aki vadászat előtt zsákmányát festi a falra, 

úgy hímeztem ezt és most meghódítottam/tuk.

Másfél óra ott fenn, mérni sem kell,

egyszerre kezdünk szedelőzködni. 

Lefelé jobban mutatja magát az út,

a Nagy-Hincó kékje is mélyebb,

valami kaporra hajazót is találok (talán murok),

a szerpentinen is végigfuthat a szem,

és megy azon a láb is

ilyesmi örömmel.

A vendégházban vacsorálunk, remek szlovák ételekkel lakunk jól

és csak másnap reggel, miután egy utolsó fotót lövünk a szobánk ablakából,

indulunk vissza ezen a lélegzetelállítóan szép úton,

 

ami minduntalan csalja visszafelé a szemem meg a szívem.

2022. július 17-19.

Kevésbé kényelmesek egy nap alatt letolják ezt a túrát.

A hímzéske azóta lekerült a keretről, belőle is könyvlap lett. A virágzat franciacsomóit a vendégházban hímeztem, miközben a Jóember jóízűen hortyogott mellettem. Ki-ki a maga módján készült a másnapi hegymászásra. :)

Minta innen.

* Tóni készített egy fotót ott rólam, amin látszik, mennyire be voltam tojva. "Nincs az az Isten, hogy én oda felmenjek..." Rettenet. Na az nem lesz sehol a profilképem. :)