Árvalányos II.

Az árvalányhaj magja minden tőle telhetőt megtesz a szaporodás érdekében.

Az mindenkinek nyilvánvaló, hogy a mag egy szálka szerű képződmény alján található. 

A felső részen díszlik a repítőszőrös hajszál, ebbe kap könnyedén a szél és viszi messzire, hogy megtelepedjen távolabb is. 

A szálka elég mókásan viselkedik. Amint leválik a növényről, gondolom, kezdi elveszíteni a nedvességét és a szál ettől igen rövid idő alatt becsavarodik. Egy óra alatt ennyire:

Addigra a hajszál alatt kb. 2 centivel meredeken be is hajlik, itt szembetűnő a különbség.

Szinte látom, ahogy földet ér és a trükknek köszönhetően szó szerint befúrja magát új helyére.*

Hát nem tüneményes?

Idén már anyák napján megtaláltuk az első virágokat, Halas mellett, akkor ilyenek voltak.

A Jóembert azért csaltam múlt vasárnap Nagytarcsa fölé, mert féltem, lemaradok a virágzásról, az pedig kellett nekem háttérnek a legújabb hímzésemhez. Nem volt még kész, az utolsó virággal megcsúsztam a sulis dolgaim miatt.

Aznap este befejeztem és egy hétig várta, hogy eljusson Bodoglár és Halas közé.

Úgy lett, ahogy sejtettem, hajszálak a fölön, a négy héttel ezelőtti árvalányhaj-tenger eltűnt.

Azért találtam pár növényt, ahol a szálka épp készült útnak indulni.

Magyarországon 7 faja honos, a bozontos-, csinos-, délvidéki-, homoki-, hosszúlevelű-, pusztai- és szálkás árvalányhaj, de ezeket rémségesen nehéz megkülönböztetni egymástól.

Állítólag a szálkán kell valamit méricskélni.

Beleszerettem ebbe a rajzba, a mai fejemmel már sajátot hímeznék, igazit.

Pá, lányok, jövőre találkozunk!

*Sőt!Amikor a mag nedvességet kap (pl. harmat vagy eső után), a csavart szálka kinyúlik és visszacsavarodik, így a mag „becsavarodik” a talajba, vagy legalábbis befúródik a felszínbe – ez egy zseniális természetes alkalmazkodás!

Legközelebb gazzal jövök.

De előtte lesz egy harmadik bejegyzésem az árvalányhajról. 

😂

Árvalányos I.

Honnan ez a szerelem? Általános iskolás korunkban a "Madarak és fák napját" egy közeli homokbuckás részen majálisozta az iskolánk. Kivonultunk oda buszokkal, kaptunk pár fát osztályonként, hogy azért mégse forrjon fel a fejünk, volt egy kötélhúzás, aztán uzsgyé, mindenki mehetett bárhová, csak el ne tévedjen. (Tényleg! A hajam égnek állna ettől manapság és az összes szülőnek szintén.)

Szóval mentünk csapatostul, másztunk homokdombra, hogy arról gatyaféken leszánkázzunk, markoltuk-szórtuk a homokot magunkra és egymásra, még én is, aki eléggé jólnevelt és kellően visszafogott gyerek voltam. Szegény anyám, képzelem...

A nagyobbak elindultak barangolni tesitanárunk és matektanárnőnk felügyelete mellett. 😉 

Órákkal később kerültek elő és a jöttük képe egy életre belémégett. Laci bácsi (koraharmincas szportmen akkori sortnadrágban, tehát nagyon sortban) kezében hatalmas köteg valamit hoz, éppen csak össze tudja fogni a kezében. Jön és ahogy lép, a lágyan hullámzó kévével minden lépésénél végigcirókázza a jobb lába szárát.

Árvalányhaj, mondják mellettem, csodálat van a valaki hangjában, én meg valahogy mégis inkább szomorú leszek az egésztől, attól, hogy legbelül érzem, ez nem illik, nem való, holott nem is tudom, hogy már akkor, talán 1982-ben is védett a növény. 

Aztán sokáig, nagyon-nagyon sokáig nem találkoztam vele.

Tóni hozta vissza őket az életembe. 

Azóta el nem tudom mondani, hány helyen találtunk már rájuk, lassan azt hiszem, az orrom visz hozzájuk.

Május van, pont most borul teljes pompájába.

Messzire sem kell mennünk. Itt, a Gödöllői-dombság közvetlen közelében nem olyan nehéz árvalányhaj mezőt találni. Tavaly akkora kapitális méretűekre akadtunk véletlenül, hogy alájuk kellett feküdnöm. Látni akartam, milyen, ha a fejem fölött lengedeznek.

Varázslatos. 

Van benne valami végtelenül megnyugtató. 

Cirógatod, a szél játszik velük.

Jópár éve hazahoztam 5 magot egy sétánkról. Elültettem, vagy 5 év eltelt, mire végre láthatóvá vált a csomója. Tavaly négy virágzatot hozott, idén már tízet. Az elsőtől szombaton váltak meg a magok, 

összeszedtem, hogy vasárnap szélnek eresszem őket. 

Itt van az egyik legdúsabb mezőjük a közelben, odavittük őket, 

Nagytarcsa fölé. 

A hely, amit nekem teremtett a Jóisten.

Mondtam Tóninak, itt majd elszórhat egyszer.

Pipacsos

Öt évvel ezelőtt, a COVID-járvány első karanténidőszakában világszép pipacstengerré változott egy mező Ecser határában. Ment oda mindenki, mentünk persze mi is a derűért, a gondtalanság pillanatnyi illúziójáért. És valóban, a virágözön képes volt valamelyest elterelni a figyelmünket az állandósult aggodalomról. Kétszer jártunk ott, először borús, szürkén színtelen,

majd egy hét múlva bárányfelhős kék ég alatt.

 

Pipacsot hímezni két évvel később tanultam és sejtettem, lesz másik cérnapipacs az életemben. Pláne amiatt a régi, kifakult préselt virágos képsor miatt, ami évek óta frissítésre vágyott. A legalsót erre cseréltem még 2023-ban,

 takarékossági okokból a későbbi keretén hímeztem meg.

Rajza innen jött.

Mire elkészült, már csak a díszpipacsokkal tudtam fotózni a kertben,

azok is a végüket járták.

Azóta sikerült mindhárom képet lecserélnem. Középre ez a katáng került,

legfelülre kamillaszerűséget rajzoltam.

Előtte, utána.

Ezeket meg tegnap találtuk. Pipapcsok a máriatövismezőben.

Van abban valami hihetetlenül megnyugtató, hogy a legszúrósabb növények mellett sértetlenül virulnak a selyemszirmúak. 

Elmélkedős életmese

Ernyős sárma

Idő előtt készült el hát a páva. Ennek bizonyos szempontból örültem, bizonyos szempontból meg marhára nem örültem. Már jó előre elképzeltem ugyanis, hogy az utolsó öltéseket majd egy bizonyos ház udvarán üldögélve ejtem meg, ám ennek az álomnak így lőttek. 

- Hímzés nélkül induljak útnak? 

- Mégis, minek vigyek magammal hímzést, úgysem jut rá időm?- viaskodtam magammal addig, míg az indulás előtti estén lesz, ami lesz alapon felrajzoltam egy kis karikára a virágot.

És persze jól tettem, mert a napi tizenkilométeres mászkálásokat ki is kellett ücsörögni. Sajnos az első öltéseket nem örökítettem meg, pedig azok is kertben készültek, egy olasziban, de ám olyanban, aminek a negyedik oldala a szlovén határon volt.  

Fotó az ernyős sármáról abban a bizonyos kertben készült először, ahol a pávát kívántam befejezni: 

Pirán városfalai alatt

hol itt,

hol meg ott üldögélve

telt meg a grafitkörvonal zöldekkel.

Amíg hímezgettem, a falakon csak jöttek és mentek a turisták. Olykor lefényképeztek a kertünkbe, én meg azon rötyörésztem, hogy tán pont egy autentikus szlovén életkép részének hisznek: helybéli asszony zoknikat tereget. (Az ablakból őt szórakoztató férjéről mit sem tudnak, az ablakban szellőző túrabakancsokból pláne semmit nem látnak.)

Búcsúzóul mi is felmentünk a falra,

élmény volt onnan lekukucskálni a kertbe

de a szemünket ez a kép lényegesen tovább tartotta fogva.

Pirán derűjéből, Szlovénia nyugalmából töltekezve pár hónapig eléldegélünk ebben a hazai őrületben.

 

Hazaérkezésünkkor első utam a kertünkbe vezetett, ahol még elcsíptem az igazi ernyős sárma utolsó virágát. Erről lestem el a bibét és a porzókat, mert itthonra már csak azok hímzése maradt.

Ezeket a képeket a közelünkben lévő erdős, ligetes részen fotóztam, 

amivel egyéb tervei vannak az önkormányzatnak. :( 

Jöhetnek a pipacsok.

Pávás (zárójeles)

Ezt a rajzot a neten találtam, még február közepén rajzoltam fel a vászonra.

(évek óta szemezgetek ugyan vele)

A farktollakkal kezdtem és azt mondtam

(magamban, lassan, keserédesen)

naponta egyet, ha meghímzek, már elégedett leszek. 

(sűrű volt a suli, 17 hét egyvégtében)

Március utolsó napjára végeztem a szárnnyal és kábé itt múltak el a kétségeim.

(sokáig a kiválasztott színekkel nem voltam kibékülve, később csak a sötétkéket láttam túl sötéten)

A páva többi része ezután csak úgy kifutott a kezeimből,

így a tervezettnél picit hamarabb,  április 16-án tettem le a tűt

(tűket, mert lustaságból hármat használtam egyszerre, hiába az új szemüveg)

és vágtam el az utolsó szálat. 

(a többivel együtt a cérnavéges üvegbe tettem)

Kissé fénytelen lett az akkor készült egyetlen fotó.

(nem bántam, mert más terveim voltak a madárral)

Egy hétig hurcibáltam a hátizsákomban 

(Szlovénia és Olaszország határa közt ide-oda sétálgatva)

valami pávás háttérre várva, de az nem volt sehol, így kénytelen voltam elővenni a karikát itt 

(az utolsó délutánon):

Megmutattam a pávát a tengernek vagy a tengert mutattam meg a pávának?

(Még az is eszembe jutott, hogy megröptetem, szóval mozdult a kezem 

a hajító mozdulatra, de aztán hirtelen megállítottam nevetgélve.)

Nem röpülsz, te páva, jössz velünk haza!

(Szépségem)