Isonzó

Az Isonzó valószínűtlen türkiz/smaragdja Solkanban hökkentett meg másnap, amikor a "GO Borderless" mottót komolyan véve átgyalogoltunk oda Olaszországból. Solkan egy pici, szlovén falu, ahol mindjárt három híd ível át a folyón. Az első a gyalogosoknak és kerékpárosoknak készült modern függőhíd, (névszerint Brv EZTS GO). 

Egy pöttyet elidőztünk rajta, 

 

mert onnan úgy tűnik, mintha egymás alatt lenne a másik kettő, holott nem is. :) 

A másodikról jobban szemügyre vehető a harmadik, a vasúti híd, ami főleg azért különleges,

 mert ennek a kőhídnak van a legnagyobb boltíve a világon. 

 

Mindegyik alatt ugyanaz a víz folyik, fotoshop nélkül is lélegzetelállító. A Čolnarna teraszán

 muszáj volt megjutalmazni magunkat, hiszen várt még ránk pár kilométer "hazáig". Eszméletlenül atmoszférája van a helynek, hallod az Isonzó hangját, bámulod a föléd magasodó hegyet 

és közben iszod  a csapolt sört. Jó nekünk.

Kicsit hosszúra sikeredett az a séta, késő délután lett, mire visszakutyagoltunk Olaszországba.

Másnap reggel ott folytattuk, ahol előző nap abbahagytuk. Az Isonzó mentén portyáztunk
 immár autóval északra haladva. Megálltunk párszor a folyó színe miatt

vagy Kanal hídjára visszatekinteni, 

itt hatalmas fehér sziklák hívták a szemem,

(vagyis túl gyors volt a 45-ös tempó)

ott meg egy szimpla gaz, aminek csak jól álltak a körülötte lévő színek.

Az Isonzó szurdokvölgyébe igyekeztünk, ahol Napóleon hídja áll. Nem véletlenül ez a neve,

 itt masírozott át a francia sereg, amikor Ausztria ellen vonult hadba.*

Egyre elképesztőbb színű a folyó, hív magával tovább.

 

Félórányi járásra van egy függőhíd, amin a túlpartra átjutva visszamehetnénk a Napóleonhoz vagy megcsodálhatnánk a Kozjak-vízesést... nénk, nánk, ha a híd nem lenne éppen életveszélyes.

 

Ez a túra kimarad az életünkből, de azért ideteszem a térképet, mert a hidat közben megjavították, hátha valakinek pont erre van szüksége.

Azt remélem, találkozunk még az Isonzóval, hiszen szeretném látni a felső folyását majd egyszer. Emlékeztetőül ideteszem az utolsó képet, amit róla fényképeztem.

Hazafelé a Natisone folyó völgyében haladunk, aminek legnagyobb meglepetésünkre 

kábé olyan a színe, mint az Isonzónak.

 Voálá, az Ördög hídja Cividale del Fliuriban.

A városháza előtt Julius Caesar szobra, hiszen ő alapította a várost.

Cividale del Friuli elbűvölő olasz kisváros, keskeny utcácskáin nem áramlik a turisták hada.

Nagy patrióták lehetnek a helyiek. Minden épületen ismertetőt helyeztek el a történetéről, a kirakatok mellett fotók a korábban ott működött üzletről. Megható, elgondolkodtató és egyben elszomorító, mert mára az üzletek töredéke van használatban.

Siesta idején jártunk a városban és azt az olaszok még (pláne?) húsvétkor is betartják, így csupán egyetlen hely van nyitva, az Al Duca. Ott is csak pizzát tudnak adni, mondja a pincér, ha a pizza megfelel. Mondanom sem kell, hogy megfelelt. Igazi olasz pizza volt, aminek egy mennyei a mozzarella burrata ült a közepén.

A várostól a Natissone partján búcsúztunk, ahonnan egy követ sem hoztunk el,

még ezt sem.

* 

Szándékosan nem említem az I. világháborús emlékeket.

Ernyős sárma

Idő előtt készült el hát a páva. Ennek bizonyos szempontból örültem, bizonyos szempontból meg marhára nem örültem. Már jó előre elképzeltem ugyanis, hogy az utolsó öltéseket majd egy bizonyos ház udvarán üldögélve ejtem meg, ám ennek az álomnak így lőttek. 

- Hímzés nélkül induljak útnak? 

- Mégis, minek vigyek magammal hímzést, úgysem jut rá időm?- viaskodtam magammal addig, míg az indulás előtti estén lesz, ami lesz alapon felrajzoltam egy kis karikára a virágot.

És persze jól tettem, mert a napi tizenkilométeres mászkálásokat ki is kellett ücsörögni. Sajnos az első öltéseket nem örökítettem meg, pedig azok is kertben készültek, egy olasziban, de ám olyanban, aminek a negyedik oldala a szlovén határon volt.  

Fotó az ernyős sármáról abban a bizonyos kertben készült először, ahol a pávát kívántam befejezni: 

Pirán városfalai alatt

hol itt,

hol meg ott üldögélve

telt meg a grafitkörvonal zöldekkel.

Amíg hímezgettem, a falakon csak jöttek és mentek a turisták. Olykor lefényképeztek a kertünkbe, én meg azon rötyörésztem, hogy tán pont egy autentikus szlovén életkép részének hisznek: helybéli asszony zoknikat tereget. (Az ablakból őt szórakoztató férjéről mit sem tudnak, az ablakban szellőző túrabakancsokból pláne semmit nem látnak.)

Búcsúzóul mi is felmentünk a falra,

élmény volt onnan lekukucskálni a kertbe

de a szemünket ez a kép lényegesen tovább tartotta fogva.

Pirán derűjéből, Szlovénia nyugalmából töltekezve pár hónapig eléldegélünk ebben a hazai őrületben.

 

Hazaérkezésünkkor első utam a kertünkbe vezetett, ahol még elcsíptem az igazi ernyős sárma utolsó virágát. Erről lestem el a bibét és a porzókat, mert itthonra már csak azok hímzése maradt.

Ezeket a képeket a közelünkben lévő erdős, ligetes részen fotóztam, 

amivel egyéb tervei vannak az önkormányzatnak. :( 

Jöhetnek a pipacsok.