virtuális tantestületi értekezlettel zártuk le. Állítom, soha jobb, hasznosabb értekezleten
még részt nem vettem, holott 1993 óta azért ücsörögtem néhányon.
Mitől volt oly nagyszerű?
Például nem kellett görnyednem a tanári fapados székén, és a nagy hallgatás közben
nem bámultam bambán avagy kényszeredetten az asztallapra, esetleg szemben ülő
kolleginákra, akik a tanév végi hullafáradtságot szintén nem csak mímelték.
Ehelyett törökültem a kanapén és esküszöm, mindent sokkal érdeklődőbben
illetve derűsebben hallgattam figyeltem.
Szaladt is az idő lóhalálban.
Az a két óra épp annyira volt elegendő, hogy a hét, kisujjam körménél alig nagyobb ötszirmú, középrózsaszín virágot kihímezzem ezen. Egyetlen levélke maradt későbbre, a teraszra.
első látásra beleszerettem, a színek az enyiméi* satöbbi. Amikor végre ráakadtam
az alkotójára, megkerestem, ugyan szabad-e egyetlenszer, magamnak meghímeznem?
A választ azóta is várom, ezért rejtegettem az elkészülte után hónapokig, azaz máig.
Mostan már nem bírok tovább magammal.
a hímzés az enyém.
*
Amikor Dudut vettük, azt mondta a zértékesítő, hogynahát, akocsihoz öltöztem.
Mondtam neki, mióta az eszem tudom, ahhoz öltözöm, csak nem tudhattam, hogy
a felsőim jelentős részéhez egyszer pászolni fog ez a bizonyos burgundi opera,
aki mellesleg ma lett 3 éves.
Prímaviszta.