Az előző tanévet

virtuális tantestületi értekezlettel zártuk le. Állítom, soha jobb, hasznosabb értekezleten 
 még részt nem vettem, holott 1993 óta azért ücsörögtem néhányon. 

Mitől volt oly nagyszerű? 

Például nem kellett görnyednem a tanári fapados székén, és a nagy hallgatás közben 
nem bámultam bambán avagy kényszeredetten az asztallapra, esetleg szemben ülő
 kolleginákra, akik a tanév végi hullafáradtságot szintén nem csak mímelték. 

Ehelyett törökültem a kanapén és esküszöm, mindent sokkal érdeklődőbben 

illetve derűsebben hallgattam figyeltem.

Szaladt is az idő lóhalálban. 

Az a két óra épp annyira volt elegendő, hogy a hét, kisujjam körménél alig nagyobb ötszirmú, középrózsaszín virágot kihímezzem ezen. Egyetlen levélke maradt későbbre, a teraszra.

Ismerős lehet... Az eredetijét, a rajzocskát a neten találtam hónapokkal ezelőtt, 

első látásra beleszerettem, a színek az enyiméi* satöbbi. Amikor végre ráakadtam 

az alkotójára, megkerestem, ugyan szabad-e egyetlenszer, magamnak meghímeznem?

A választ azóta is várom, ezért rejtegettem az elkészülte után hónapokig, azaz máig.

Mostan már nem bírok tovább magammal.

A minta eredetije az övé,

a hímzés az enyém.

*

Amikor Dudut vettük, azt mondta a zértékesítő, hogynahát, akocsihoz öltöztem.

Mondtam neki, mióta az eszem tudom, ahhoz öltözöm, csak nem tudhattam, hogy 

a felsőim jelentős részéhez egyszer pászolni fog ez a bizonyos burgundi opera,

aki mellesleg ma lett 3 éves.

Prímaviszta.