ezelőtt az egyik nagyon kedves kolléganőm azzal fogadott, hogy van egy nagyon szép anyaga,
miből én egy nagyon klassz táskát tudnék varrni. Jól tudta,
nemet úgysem fogok mondani, ezáltal pár nap múlva a kezembe nyomta ezt.
Hááát... nem voltam lenyűgözve sem az anyag mintájától, sem a minőségétől,
ótejóég, ebből nemhogy klassz, de semmilyen táskát nem tudok ÉN varrni.
Vagyis ugyanabban a pillanatban elment az egész hóbelebanctól a kedvem.
Ráadásul pár nap múlva ez a csíkos csoda megtetéződött még két nagyon narancssárga
cipzárral, a kicsi az egyik belső zsebhez, a másik a táska záródásához lesz majd szükséges.
Hümm. Szóval ezt nem úszhatom meg csak úgy, kutyafuttában,
itt nem működik az essünk túl rajtaság, erre belső zsebek kellenek és satöbbi.
Mint az összes, számomra megoldhatatlannak tűnő problémát, gyorsan be is tettem a sutba, azaz a legalsó polcra, hogy aztán hónapokon keresztül nem kis lelkifurdalással vegyes utálattal vessek rá egy-egy pillantást naponta minimum egyszer.
A napokban azonban elért a vég.
Kedves kolléganőm szólt, hogy a jövő hétnek a végén ezzel a táskával kívánja férjét
osztálykirándulásra kísérni... Fölskiccelt valamit a táblámra, mondván,
legyen a tatyó vállon átvetős,
a lehető legnagyobbra kiszabható
és téglalap formátumú,
plussz a zsebek milyensége.
Nagy sóhajok közepette szerdán hozzáfogtam a 92x40-es szendvics összeállításához,
aztán 1361 centiméternyi egyenes tűzés után némelyest sikerült megbékélnem a fenenaggyá
alakuló valamivel. Persze ehhez az is kellett, hogy találjak a rongyaim között egy pont
tökéletes méretekkel rendelkező, lényegesen szelídebb narancssárgát.
És mintha a cucc kárpótolni akart volna, olyan könnyedén került minden a helyére,
hogy közben az összes morgolódásom mosolygós önvállveregetéssé alakult.
A külsőről egyetlen fotóm van, hisz többet tényleg nem érdemel.
Kivételesen szemetet is alig termeltem, a csíkos borzadályból megmaradt
összesen 6x38 centis darabot az egyik belső zsebbe rejtettem.
😉
(Ugyanis semmilyen mennyiségben itthon többé látni sem akarom.)
