2016. augusztus 11., csütörtök

A nap első

fotóján szívemnek kedves Olymbosa, reggel nyolc óra nulla egy perc.


Sehol szinte senki s aki meglát, nem biztos, hogy akar még köszönni, aztán mégis 
visszafordítja a fejét, elmosolyodik és üdvözöl. Sietősen haladunk tovább, nem bámészkodni 
jöttünk, ne tessék aggódni, még nem (és máskor sem) várjuk el, hogy mi legyünk 
itt a világ közepe, fényképezni sem fogok sem lesit, sem egyebet, tessék nyugodtan 
varrni a kézzelhajtós varrógépen, elhúzunk itt jobbra föl, ezen a lépcsőn,



majd balra,



annak a tetejéig, ahonnan igen gyanúsan vész semmibe egy ösvény.


Gyorsan visszafordulunk és alulról is megnézzük a malomsort, 


közben több soron is kipipálhatjuk a "romos épületek"-et a listámon.


Ezen az utacskán lehet eljutni ahhoz a kis kápolnához, aminek most álló egyenes a keresztje,


(kihagyhatatlan a jelenség, lám, észrevette a bajuszos is)


és ugyanezen az utacskán hagyjuk magunk mögött a civilizációt.


Hm, láttam már bizalomgerjesztőbbet, de mintha ott, fenn megint csak lenne



egy lépcső,


közelében tábla, azon az információ, 20 perc, amit már abban a pillanatban sem hiszünk el.
Az ugyan hogy lehetne, madár még légvonalba sem, vagy létezik egy titkos lift, satöbbi. 


De nem, nem létezik, sőt, kijárt csapás se, azaz mégis, annyi csapás van előttünk, nincs is más, 
csak csapások jobbra és balra és valószínűtlenül meredeken fölfelé meg lefelé és jelzés kékkel,
 pirossal, piros pöttyel meg fekete-pirossal. Na most akkor melyiken, csak annyit tudunk, 
jól jelzetten vezet az út a Profitis Iliásra. Megyünk az orrunk után, bóklászunk erre és rögtön
utána arra, elténfergünk majd 40 percet, mire a sok utacska végre összeáll eggyé*


egészen pontosan itt. 


A továbbiakban gyerekjáték követni a jeleket, az más kérdés, milyen meredek a menet. 

Lehetetlen másra figyelni, csak a következő lépésre.

Az azutánin töprengeni hiábavaló.


Időnként megáll az ember csodát látni, jönnek a felhők, ilyet még se, nem, soha, 
jobb oldalamról a bal felé fut a felhő, állok, szalad a felhő felém, bámulom, 
ott vagyok a közepén, nevetem, belémjön a felhő, kikerül vagy mégsem,
 mert a bőrömre is rátelepszik a felhő, érzem.

(Mindebből kiolvashatjátok, ebben a minutában új barátság született.)



Arra van az hegynek az teteje, mutatja 
a kockás inges magyari turista/utazó/hegymászó gyalogos  


és elindul legott, miközben invitál maga után szelíd türelemmel.



A csúcstámadásról nem készülnek fotók, a sziklák közt egyértelműek a preferenciák.

Aztán egyszerre kitisztul az ég, azaz alánk kerülnek a maszatok és amint felpillantok, meglátom. 

Az első táblától 20 percnyi  kétórányi távolságra fekete kecskebak áll a magaslaton. 

Jó sokáig figyeli, ahogy közeledünk, nézi, ahogy visszafigyeljük,


majd lassan, kényelmesen lesétál a társaihoz, ezzel átadva helyét nekünk.

Gyertek.


Fönt egyre csak jönnek 


s mennek a gomolyagok


mi pedig bámuljuk a messzeségeket főként észak felé, igen, arra, 


cipőinknek is meg kell mutat mutatni a következő irányt és magasságot.



Első magyarokként beírjuk a nevünket a világ legmaszatosabb borítójú vendégkönyvébe.
Marad ott egy szív, az utolsó, vigye, aki akarja, ki arra jár, megérdemli.


Mondom, a képek tanúsága szerint megint elszórakozunk a hegytetőn másfél órácskát,
távolba látni, hű de jó, erre bogár se zúg, csak a szelet hallani, süvölt, lobog a kendő. 


Új messzeségek hívnak, ideje indulni, emerre, lankáson.


Szél barátunk követ vagy marasztal, szemből kapjuk, hát a Jóember boldog, 
mintha zuhanna, miként már csak álmában, s mint harminc éve ejtőernyővel a hátán.


Könnyed kis túra,  egyre lefelé vezetnek a jelek


az Olymbosba vezető országúthoz.


A parkolóig megyünk és miután kiszellőztetjük a felforrósodott autót, 
mindenféle teketóriázás nélkül fordítunk hátat a világom legszebb helyének.**

Diafániba tartunk, Nikos kapitány hétcsótányos szállásán fogunk egyet éjszakázni. 

Remek kis közjáték következik, mert miután becsukjuk a szoba ajtaját, kapitális példányok 
másznak elő mindenféle lefolyókból, ekkorát még kollégiumi szobában sem láttam 92-ben, 
ezek lehetnek minimum négycentisek. Állatbarát lévén egyikünk sem csapja őket agyon, 
szépen letakargatjuk mindet a fellelhető összes pohárral és bögrével, 
hadd nevetgéljen holnap a takarítónő is.

Mellettünk A Dolphin nevezetű taverna, éppen megszárad a hajam, mire odaérünk.


Ez csak jó hely lehet, ugyanis kézzel írt az étlap.


A tökéletes garden mix falatozása közben egy böhöm nagy tálat hoznak elénk, rajta kibelezett
 halak bámulnak ránk üveges tekintettel a jég közül. Előbb megijedek, mit, nyersen, ezt? 
De szerencsére csak választani kell közülük, rámutatni, melyik legyen a vacsoránk. 

Hogy készítsék el, jön a kedves unszolás, na, azt pláne nem tudjuk eldönteni, 
tudod mit, inkább, csináld úgy, mintha magadnak készítenéd.

Örömmel várakozunk, ez bizti fini lesz, aztán büszkén leteszik elénk a sült halat, ami inkább
nyersnek látszik, de persze belül inkább mégis főtt, körülötte apró paradicsomocskák és...

... tyúkhúr...

szalad ki a pesti suttyó száján, nem tudhatja, hogy az, amit mégis megeszünk, 

(Nekem is csak most mondta meg a gugli.)

Ott rötyörészünk, a konyhán meg talán rajtunk röhörésznek.

Kis földesutas kitérő*** után sejthetitek, hová megyünk.

S miközben a szelídülő napsütésben a reggeli ösvényünket kutatom,


a padon ott ül a férfi, akit szeretek,


és engem vár,



hogy üljek meg végre mellette.


Idén ott,


a megbékélés padján****


várjuk ki, míg lenyugszik a nap*****.

Napi állapotszelfing******


*Nyilván sokan vezetik fölfelé itt a kíváncsiakat s mindegyikőjüknek megvan a saját útvonala saját jelzéssel, az, aki meg képes vezető nélkül, egymaga elindulni, az legyen kellően kitartó ezt az akadályt áthidalni! 
**Ámbár... Pienza... Az is hagyott bennem majdnem ekkora nyomokat... 
***Autós járhatóság ellenőrzés a holnapra tekintettel.
****Ez a neve, tényleg, de ez megér egyszer egy külön bejegyzést. 
*****Egy csudatudja, milyen szigetecske mögött. 
******Ha lehet parkink, akkor lehet szelfing.

2016. augusztus 7., vasárnap

Na, kellett

neked blogot írni, az összes szomszédasszony kinn ül a teraszon... ébredek a férjem
 ilyesmi zsörtölődésére első reggel. És valóban... ott vannak, bámulnak keletre mindhárman,
előttük a következő pillanatokhoz elengedhetetlen felszereléssel. 

Lesskifotó!


Ébred is Nap őurasága hamarosan,


és miközben a kávét kortyolgatjuk, belenyugszunk...
Ez még akkor is szép,  ha most nem a régi szobánkat kaptuk.


Különben itt még az ágyból is nézhetném, ha Tóni nem úszna be elém 
azzal a két csészével újra és újra csupán a fotó kedvéért.


Gyorsan szerzünk egy autót, pirosmetál, nem lesz belőle teve, már csak azért sem, 
mert némileg gyorsabb és erősebb a tavalyinál, ámde minimum kettőször annyit zabál... 
és alacsony... rettenetesen alacsony... Hyundai i10...

Aperinél kecskék még mindig a helyükön (pölö ezért szeretem a szigetet, ezért az állandóságért), dűlőút, nagy építkezés, kis kaptató,  kezdődik az ösvény.


Villámgyorsan elmaradnak mögöttünk a fák, 
az a fránya szél meg csak nem akar a nyomunkba szegődni.


Negyven fok, az első 3 percben szakad rólunk a víz, hurrá, nyaralunk!
Gyertek velünk hegyet mászni!


Már majdnem megbánom, hogy elindultunk, amikor felbukkan előttünk ez. 


Megörülök, úgyis felírtam a noteszemben: lépcsőket fotózni!!!

Tessék, milyen szép sima némelyik grádics, ennek közepében lik, likban kavics, hagyom benne, 
játszhasson még pár száz évig velük rezegtetőst a szél. (Pedig annyira de ki akarnám venni.)


Valaki sok-sok évvel ezelőtt ugyanígy elbámult a jelenségen és elejthette a vízhordó korsóját,
mert a fülének kettő szép összeillő darabjára "akad" mellettem a férjem.

Nem tudja senki, de nektek elárulom, itt épp régészeti feltárás zajlik, 
egy újfajta vízsugaras technológiával. 


És igeeen! Ott vaaan! A fejééén! Bevááált!

Az idegenlégiósnak látszó egyén nyakát alsószoknyám darabja védi a leégéstől.
Mert kegyetlenül meleg van, már megint nem jár erre semmi élőlény rajtunk kívül, 
csak azok a feketék, természetesen, párban, persze, árnyékban.


Ketten együtt  95 évesek vagyunk, nyilván csak emiatt tesszük meg 
másfél óra alatt az elvileg 45 perces utat.

(Meg minek is rohanni, minden napunk szépen kiszámolva megint.)

S amint a filmben is, valóban pazar látvány fogad körben-körben-körben.
Itt van minden, amit szeretek avagy ami itt van, azt mind szeretem.

Végre fúj a szél, rögtön megtalálom a helyem.
Eszméletlen a nyugalom, csak néhány bogár zúg el a fülem mellett.


 Jobbra lenn Achata öble, szaporodnak a parton a nyaralók.


A zászló alatt esővízgyűjtő, túlélőkém beleiszik ééés...
azégadtaegyvilágon semmi baja nem lesz tőle,


vagy mégis, mert innentől a legváratlanabb pillanatokban támad szelfizhetnékje.


Mikor végre megunja, magára hagyom pár percre, vár a magassági pont.
Igazán... khm... alacsonyan vagyunk...
...498 méter...


Na de mi van a kápolnában? A szokásos rendetlenség 
(ezen mindig mulatozok egy sort, használják, de nem tisztítják, vajon miért, tán kikopik belőle a szentség) 
közepén Markosz könyve.


A 82 éves bácsi abból űz sportot, hogy minél többször menjen fel erre a Profitis Iliasra.
1995-ben kezdte, 2015-ig 3000-szer tette meg az utat, összeszámoltam.


Ma még nem járt itt.


Persze a füzetben bárki hagyhat üzenetet, ez akár tőlünk is származhatna.



Egy másfél órácskára van kalibrálva a belső óránk, ennyit töltünk most is a hegytetőn.

Lefelé könnyebb jönni, pláne azért, mert nem az öreg útján haladunk, hanem kerülőn, 
lankáson, de ezzel csak most szembesülök, amikor megtalálom ezt a filmet.


Rekkenő a hőség, a szél odafönn maradt,  fogy a vizünk, fogy a szuszom, többször is 
megállunk pihenni. Itt például órákig tudnék ücsörögni nagy nyugodtan 
és közben írnék mesét arról  szép hat fácskáról a túloldalon.


Mire leérkezünk, úgy kikészülünk, hogy az eredeti tervvel ellentétben hátat fordítunk 
a strandnak és irány Pigadia.  Akár azt is mondhatnám, ennyi volt a mai nap.

De ha ma ennyire kipucsultunk, mi lesz holnap meg azután?

Késő délután, csekélyke 3 órás Kalimérás ejtőzés után összeszedelődzködünk. Tavaly a város határában megakadt a szemem valami furcsa képződményeken, azokat keressük fel.  

Ugye milyen érdekesen nem jelentős?


Vagy mégis...


...innen tökéletesen látszik Poszi titkos barlangjának bejárata, de csak innen.



S miközben egyre közelebb jutunk a radarokhoz,
(Profitis Ilias námbertú)


a tenger fölött vastag párába takaródzik Kassos.

Zárásul kattinthattok még egy szelfire, emlékeztetőül:
miként amortizálódik lefelé ez a kettő a nyaraláson.

2016. augusztus 3., szerda

Amikor tavaly, hazaérkezésünk

után egy héttel kezdtem összeszedni a gondolataim Karpathosról, a szemem elé került 
Sarah kisfilmje. Ennek is a záró képsorában, 22:50-nél az a szikla tetején álló kápolnácska. 
És bár nem szoktam emlegetni túl sokat az égieket, de akkor kicsúszott a számon, 
hogy Tejóisten, ez meg hol van?

Na, a Zuram nyomban előszedett immár 3 térképet, nagyítót és viszonylag rövid idő alatt
kiguglimapszozta, ez nem lehet máshol, csak is a Profitis Iliason. Az egyiken. 
És akkor nyomban el is dőlt, hová megyünk 2016 nyarán.

Egy hónap múlva már iggazi, renndes, bakkancsos túratérképünk volt, postán jött Göröghonból.



Az első kettő és az utolsó innentől kezdve nem bírt jelentőséggel.


Aztán majdnem beszereztünk egy sátrat, hogy éjszakázni is tudjunk egyet a szabadban. :)

Szerencsére a vadkempingezésre mégsem került sor, mert képbe került egy fénysugár. :))

Végül július első hétvégéjén tulajdonosai lettünk két tökéletes hátizsáknak, olyanoknak, 
amik nem tapadnak az ember hátára, ellenben simán besüvölt mögéjük a szél. :)))  

Ezek a beléjük igen tökéletesen passzoló kétliteres ivótasakok. :))))



Az utazás előtti napon összedobtam az egyik kiszuperált nyári ruhám alsószoknyájából 
ezt a valamit, aminek létjogosultságáról akkor nem igazán lettem meggyőzve. 


Férfihóbort, gondoltam, azaz férji hóbort. :))))) 

És most tessék megkérdezni, mi a csudát fogunk még ott újabb 7 napon keresztül nézelődni

K A R P A T H O S O N


?

A már-már megszokott földi patchwork,



a szelíden gomolygó égi tejszínhab



és a nyugvó nap utolsó sugarai után



kissé extrém lesz a hálidéj.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...