Shadow boxnak

nevezik külföldön azt a spéci dobozkát, amire tavaly augusztus óta vágyakozom. Persze nem

találtam ilyet nálunk, de ha találtam volna, az mégsem lett volna olyan, amilyen nekem kellett. 
És megvenni készen mégsem akkora öröm, mint méretre elkészíteni, ugye?

Amikor aztán nagy nehezen előhozakodtam itthon a kívánságommal 

(már nem azzal, hogy ilyen doboz kell, hanem azzal, hogy ilyet szeretnék csinálni), 

akkor a férjem szeme is felcsillant. 

Olyan "majdénmegcsinálom" csillanással. 

Még hetek teltek el, míg eljutottunk a deszkaboltba,

 aztán februárban az én programozókám kezében megszólalt a dekopírfűrész,

majd szögelt alaposan, századmilliméternyi pontossággal,

és mintegy röpke másfél hónap után helyére került az üveg.

Így állunk hát... már fúr-farag is a kedvemért. 

Itt a mesterremek:

Gyorsan belehajigáltam a talált kincseinket:

Diafani csilingelő kavicsait, a Jóember által kibúvárkodott csigákat, az oxidálódott 100 drachmást,

 amit Arkasából Finikibe menet találtunk a porban, az ezeréves kerámiadarabokat, 

amiket a Palikastro romjainál gyűjtöttünk, a kis giccses aranyrózsát, ami Othosból jött velünk, 

a gyöngyös gombostűket Aperiből, egy lagzi maradványaiból, 

az eszméletlenül édes számoszi bor dugóját és két cseppjét a sellők könnyének.

A beragasztás és a falra akasztás várat még magára.

A szívünk visszahúz.

Fülkészítős poszt 1.

következik, ennek a fonottnak a tutoriálja.

A műveletet azzal kezdtem, hogy összevarrtam két darab 9 centis 

csík széleit másfél centis varrásráhagyással.

Ez azért fontos, mert a végén 3 centis pántokat kell kapnom, amikben 

a varrásráhagyást szétvasalom, az így kialakuló 3 réteg már jó tartású lesz.

Inkább mutatom, egyszerűbb az nekem!

Jelölés után kialakítottam a sarkot, becsíptem,

kifordítottam, majd lidis felmosórongyot belecsúsztatva megerősítettem. 

(Ezt nem ajánlom senkinek, de ha már lefotóztam, akkor megmutatom. Lényegesen jobban

jártok egy kis táskamerevítővel, amiből momentán nekem is van itthon több méternyim.)

Szépen letűztem a széleket oldalt és alul,

majd kézzel rögzítettem a décsatra. 

(Na, ezért nem ajánlom a kettővel előbbi lépést, túl dundik lettek ezek az izék, 

hogy férnek majd a varrótalp alá, amikor a táskához akarom rögzíteni őket?)

Három egycenti széles, hosszú varrott pánt kell még a fülhöz, 

melyeknek az egyik végét felvarrtam a fenti készségre,

majd a Jóembert rávettem egy kis közreműködésre.

Lényegesen gyorsabban halad így a munka, állítom. 

A fonás másik végét megint csak rögzítettem a másik korábban 

elkészített herkentyűre és már készen is lett az új fülem.

Voálá, pánt a helyén kellő hosszúságban.

Ebben a posztban pedig a komplett táska látható.

Egy ideje

szemezgetek ezzel a szatyorral. Szemezgetek, mondom, ez azt jelenti, időnként teátrális 

mozdulatokkal megragadom és beleteszem a szelektív gyűjtőbe szánt ruhák zsákjába, aztán

másnap lényegesen diszkrétebben kiveszem onnan megint. Pedig nem is szerettem soha

igazán, a fazonja is milyen már és a füle... igen, a füle, az meg rémesen elrongyolódott.

Miért vacillálok akkor ennyit  mégis? 

Emiatt, ni... ez a szürke len belső az oka, 

a belbecs jelen esetben is fontosabb számomra, mint a külcsín. 

Emiatt táskásítom hát a tízéves szatyrot!

Őrületes szerencsémre méretes zsebét egykor a külső anyagából szabtam ki, 

így abból rögtön meg tudtam varrni egy rendes táskaaljat. 

(Igen, favonalzó, még mindig nincsen rendes patchwork vonalzóm, ahogy az alátétem

is csak 30x45 centis, pedig tervben van, évek óta tervben van, csak nem jutok el 

hétköznap odáig, szombaton meg nincsen a vonalzóbót nyitva.)

A rongyravarrós technikával elkészítettem a táska új hajtókáját(?),

majd összedobtam egy fület is pikpakk.

Nos, amint látjátok, nincsen benne túl sok újdonság.

A fazonra és a szekrényre célozgatok.

Kicsit túl hosszúkás lett, de ez már így marad az elkövetkezendő két évben, 

mert maximum annyit adok még neki.

A csudába, már megint csak renováltam!