Készülődöm borzalmasan

hiszen csütörtökön elutazunk közös életünk első repülős, első külföldi, első nyaralásához. 

Szigetet kerestünk, picit, csendeset, ahová repülő is megy egyenest, így került képbe a szelek szigete. Először voltak kétségeim, mit csinálunk majd ott, a tengerparton heverés nem 

az én világom és mostan már a Jóembernek is kevés (legalábbis azt mondja), 

aztán ahogy ástam bele magam az infókba, nyűgözött le ez az azúr világ.

Azóta térképet nyomtatok meg útikönyvet, amit az utazásbolond Flögi fordított németről 
és töltött fel a netre, jegyzetelek, ilyeneket tudok már, hol ehető pontosan a legfinomabb 
gyrosz Pigadiában és hol sütik istenire a halakat Finikiben illetve merre érdemes a 
hegygerincen sétálni, ha az összes szélmalmot egyvonalban akarjuk lefotózni Olymboson. 

A helyi buszmenetrendet betéve tudom meg azt is, az egyik faluban a templom melletti 
tavernában egy nagyváradi csaj a felszolgáló. Állati hasznos, ugye?

Ilyen kártyákkal sakkoztuk ki, mikor hová megyünk pontosan.

A férjem itthon is fürdőnaciban jár, legyen már valami színe a tengerparton, abban bízik, 

barnul valamelyest a lakásban. (Itt egy óriási farkaspókot fotóz, ami betévedt hozzánk.)

Megvan minden szükséges papírunk, már a parkolást is lefoglaltuk Ferihegyen.

Végre elkészült a dijoprijás napszemüvegem, nónémen többe került, mint a férjem réjbenje, 

hogy ez mekkora disznóság. Egyébként meg csak lesek mögüle, lazítja a szemem, 

nyilván nem akar görcsösen szűkülni a pupillám a fénytől.

Bár megfogadtam a múltkor, a könyvespolc takarítása közben, hogy könyv nem kerül 

(na jó, szépirodalmi) a lakásba, mégis vettem kettőt antikvár, legyen mit olvasni 

a tengerparton, mert az android kijelzője sajnos nem e ink pearl. 

Pedig van már rajta egy jó kis Karpathos alkalmazás is...

Többek között

azért is vagyok teljesen biztos abban, hogy a nekem rendelt ember mellett élek, mert 

tuti nem fordulna vissza senki más ilyesmiket tüzetesebben megtekinteni, 

mikor annyit mondok csak ki félhangosan, jaj... egy Árpád-kori templom, kerített. 

Lópikulát, későbbi, de ez már csak itthon derül ki, szerencsére, ott még körbecsodáljuk, 

a csodamasinának köszönhetően be is fényképezünk egy tökéleteset az udvarba, 

de a látvány azért nem annyira jelentős, hogy itt mutogassam.

(Puccos templomba egy ideig nem megyek.)

Tantestületi kirándulás alkalmával jártam már Komáromban egy bizonyos hadi 

objektumnál. Akkor alaposabban nem néztem meg, csak azt láttam, ez a hely jóóó, az én

Jóemberemnek éppen nagyon jóóó, majd egyszer vele... Így volt kifogásom mindenre csak

mellékesen tekinteni s inkább a séta közben elhangzó pletykákra figyelni. 

Azóta sok minden változott a Monostori erődben, kaptunk egy halom pénzt az Uniótól, 

egyes részeit valamelyest rendbe is tették ebből, tegnap ámultam és bámultam, 

ez a hely tényleg jóóó, még jobb! 

Végeláthatatlan folyosók tátongnak mindenütt,

 

 természetes fényekkel és árnyékokkal.

 

Monumentális.

Félelmetes.

Helyenként iszonyú.

Időnként felállt a szőr a karomon és Tónimnak szintúgy, épp ott és pont akkor.

Szellemek, azt hiszem, körbefontak.

Bánatos fiatal katonákéi, magányosoké és reményteleneké.

Innen indultak egykor a Donhoz.

Mi meg a szlovák oldalra, hisz odaát folytatódik az erődrendszer.

Az Európa-udvarról nem teszek fel képet, mert akkora csalódás látni lepukkantan, üresen!

Valaha sétáltam  ott közvetlenül az átadás után..

Itt a bal füléből trombitáló Klapka-huszár háromnegyed négykor.

Fáradt vagyok a harcoktól és kissé megkopott...

Álmodtam egy képet

még tavaly, amikor agykontroll tanfolyamra jártam. Akkortájt csudafényes elmével és lélekkel jártam az utam néhány hétig. Nos, miközben ültem ott és vártam, hogy elkezdődjön az aznapi szeánsz, rajzolgatni kezdtem a szokásos kis babocskáim, lett belőlük épp annyi, amennyi és álmodtam köréjük selymet, csipkét, zsinórt, gyöngyöt és akkor összeállt bennem 

"A meg nem születettek meséje".

Nem készült el azóta sem. Bár belekezdtem sokszor, sosem mertem folytatni, hisz az olyan lenne, mintha lezárnám ezt az egész szomorú históriát. 

Pedig búcsúzni kéne. 

Hiszem, hogy gyógyít, engem gyógyít a varrás. No nem a gép előtt ülős, hanem a szöszmötölős kézi hímzés. Kicsit mintha varázsolnék. Emlékeztek erre meg a meséjére...

Szóval most is belekezdtem valamibe, pontosabban szíveket mókoltam egész tavasszal.

Szíves mappát drága Pannámnak, 

szívekkel teli életfát,

szívet hímeztem a beültetéskor,

aztán újra meg újra csak szíveket a várakozás napjaiban.

Végül ilyesmi szíveket kaptak a Zanyák is.

És hiába kenegettem szív formájú szappannal a hasam, élet nem növekszik benne.

A kép mégis összeáll hamarosan.

De ez még nem az a kép.