Ma délután

a régi iskolámba voltam hivatalos, és négy év után majdnem ugyanazzal 

a torkomig hatoló gyomorgörccsel indultam útnak, mint egykor. 

Mennem kellett, most nem magamról  volt szó, hanem a legimádósabb osztályomról. 

Rettenetesen aggódtam, hiszen nagyok már, hozzájuk sem lehet érni tán, 

kamaszok, némelyik majdnem kettő méter, a hóna alatt elférek...

Amikor megláttak, azt nem tudom leírni. 

Nyaláboltak és néztek és fecsegtek és mosolyogtak és újra és újra 

egymásra tekintettünk és nem tudtam elhessegetni az arcomról a hülye vigyort. 

Nem is akartam.

Dezsavű.

Gyönyörűek mindannyian, náluk szebb nyolcadikosokat nem láttam még soha.

Üres kézzel persze ballagásra nem megyek, kulcstartót fabrikáltam nekik,

(a maradék tizenkilencnek)

meg az élet nagy igazságát útravalóul.

Talán egyszer mindegyikőjük érti s meg is éli.

"A boldogságod kulcsát magadban keresd!"

Bea néni*

És a szüleik? Ha tudnátok! Az meg a ráadás.

*

Igen, T. Bea néni. 

Rendes idézetet kulcsról, életről, boldogságról nem találtam,

ezért kénytelen voltam magamból kiókumulálni eztet.

😁

Ötlet ebből.