Persze ez nem olyan térdepelés ám, gondolhatjátok, bár az áhítat majdnem megvan
az üvegpadló alatti Árpád-kori szentély okán. Az egyszerű, laikus, magunkfajta halandó
közelebbről nem láthatja, mert odalenn állandósult a szentségimádás pontosan az oltár alatt.
Az oltár alatt, amelyben muránói ereklyetartóban ottan látható beépítve
Szent Gellértünk sarokcsontja. Ergó azt imádják odalenn!?
Világosítson már valaki fel ezekről a vallási rituálékról, mert bennem általában meghűl a vér
az ilyesmi ereklyéktől, anno Páduában a helyi Szent Ferenc megaszalódott nyelvétől
és Sienában Szent Katalin hasonló állapotú középső ujjától is egészen
más irányba futottak a gondolataim, dementen.
A röpke 760 kilométeres kitérő után térjünk vissza gyorsan a Belvárosi Főplébánia Templomba,
Budapest legrégibb templomába,
ahol a régi belbecset majdhogynem teljesen elfedi a mai külcsín.
Mi, akarom mondani, ki az, aki mindezek ellenére idehozott minket?
Egy 700 évig vakolat alatt rejtőzködő Trónoló Madonnácska
meg az ölében az anyjának almát nyújtó dedecske.*
Az idők tanújának nevezik a templomot, mert
a római kortól 20. századig minden kor hagyott rajta nyomot.
Zsigerileg érzékelhető folytonosság.
Különben meg ébred a tavasz,
a jégtörős, a sugaras hív magával
a Margitszigetre,
ahol kinyílott a téltemető.
*
Miáltal a nő csak bűnös lehet, vagynagyritkán szencűz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése