dolgunk maradt a tervezettek közül, de az a legfontosabb. Valójában ezért jöttünk vissza Karpathosra, ezért, ami most vár ránk. Nem mára terveztük, de a görög istenek, élükön Dionüszosszal úgy döntöttek, péntek éjszaka megdáridóztatnak a szomszédban
száz görögöt. Álmatlanul forgolódtunk miattuk egész éjjel, hogy aztán ne bírjunk
felkelni másnap hajnalban. Sokáig hittem a meséikben és lám, most sem csalódom,
kifundálták nekem az ünnepet jó előre: ma van a házassági évfordulónk.
Háromnegyed hatkor már talpon vagyunk, a kedélyeket nem borzolom a tegnapihoz teljesen hasonló nyitóképpel, inkább mutatok egy fél órával későbbit. Negyed hétkor ott ülök a keleti égbolttal szemben az eget kémlelve, hisz erre vágytam: napkeltét látni Vasárnapocskától.
Kezdődik,
óvatos kúszik fel
lassan emelkedik,
majd hirtelen felragyog.
Bámulom, nyel a szemem minden pillanatot.
A jármű közeledtét sem venném észre, ha rá nem mutat a Jóember.
Az utóbbi időben ő lett a szemem... én csak kattintgatok a kedvéért.
Emerre is egyet, árnyékokat a falon.
Csend és nyugalom. Megint a végtelenség.
Húzom az időt, nem akaródzik bemennem.
Aztán csak egy pillantásra, a lábamat a küszöbön át sem vetve belesek.
Már nincs ott a szívünk... valakinek nyilván megtetszett és zsebre tette.
Jobb, ha nem tudja, mit vitt magával.
Megérkezik a templomocska gondnoka, őt előztük meg út közben, sétált fölfelé tempósan
az akkor még vaksötétben. Széles mosollyal köszön, integet, szellőztet, söpör, gyertyát gyújt.
Nincs bátorságom a szívről tudakozódni tőle.
Perceken belül befut két asszonyság is, birtokba veszik a kápolnát.
Karattyolnak vidáman, hangosan gesztikulálva.
Mennyire tetszik ez nekem, nincs csitt,
meg ne hallja
valaki
(a Jóisten)
az ittjártunkat.
...
9-kor le kell adnunk a sárga szamarat, épp annyi időnk marad, hogy teletankoljuk.
Majd 400 kilométert autóztunk öt nap alatt és itt látható a férjem büszkesége:
amikor átvettük, 420 km volt a várható megtehető távolság, most pedig 515.
Nem titok, motorfék.
Elképesztő, hogy intézik a kocsi átvételét az irodában.
"Hol a kocsi?" "Kint, a szálloda előtt."
"A tank teli?" "Természetesen."
Fizetünk és viszlát, semmi ellenőrzés. Tíz perc múlva a fürdőszobánk ablakából látom,
ahogy mossák a járgányt, aztán egy órán belül már másokkal száguld a kacskaringókon.
Nincs több célunk: bóklászunk a kikötőben,
felkeressük a kedvenc tavernánkat, a Psiloritist, most csak egy frappé erejéig,
(vidautmilkvidautsugar)
aztán ténfergünk, hisz mindent láttunk abból, amiért jöttünk.
Délután levezetésül végigjárjuk a Vrontis-öböl strandját teljes hosszában.
A sziget összes partszakasza fellelhető itt kicsiben: homokos, apró- és
lapos kavicsos, görgetegköves, sziklás is megtalálható 4 kilométerbe sűrítve.
Ez sem beton itten.
Az Agios Nikolaushoz igyekszünk, Tóni plumérára szitakötőt csalogat,
én pedig fontos dologról teszek ismét tanúbizonyságot.
Előttünk messze Pigadia, megszámlálhatatlanná szaporodott napernyőjével
fölöttük az átfestett Kalimera.
Kilátós rálátós.
Este még befér egy utolsó lukumádesz
a zsongó kisvárosban.
A színpadon lelkes amatőr csoport danolász, de hallgatni valót másoktól mutatok.
Egy nőről énekelnek és egészen biztos vagyok benne,
hogy Karpathos az a nő.
