Ahhoz képest, mióta

terveztük ezt a nyaralást, egészen későn, július 27-én jutott eszünkbe, hogy valahol északon
 kellene egyet aludnunk. A Booking egyetlen szabad szállást dobott föl a megadott 
időpontra, azt nyomban lefoglaltuk. Eléggé hitetlen voltam az oldalon mutatott képek miatt,
 á, ez nem lehet az... Így bele sem éltem magam, pláne, hogy utazásunk másnapján 
kaptunk egy emilt, miszerint mi lemondtuk a szállást. 
Mindhiába próbáltunk telefonálni mindenféle helyekre, választ nem kaptunk.

...

Talán nem csoda, ha kétségek közt indulunk útnak vasárnap. 

A Jóember már negyvenötös tempóval teszi meg az utat. 
Fúj a szél, mint a nyavalya, felfekszünk rá, imádom, csak azért nem teszek fel képet, 
mert "Karcsi, a húsevő növény" hasonmását csinálja az arcomból. 

A hátunk mögött Spoa.

Délelőtt 10-re, egy óra alatt érkezünk Olymbosba. A parkolóban elkapom négy magyari fiatal beszélgetését térképük fölött.: "Akkor mondhatjuk azt, hogy ezzel kivégeztük Karpathost?

Tyű, de fáj ez a mondat, harmadik napja vagyunk a szigeten, 
a mi kalandjaink csak most kezdődnek.

A falu dugig mindenféle turistacsoportokkal. Ismerjük az utat, így könnyedén vágunk elébük 
kitérő utacskákon. És mivel még mindig nem hiszem el, hogy szállásunk az, ami, 
fölmegyünk a templom előtti térre és ott fordulunk balra. Egy kedélyes anyóka 
amikor megtudja, mit keresünk, széles mosollyal, a hátamat simogatva igazít útba. 
Saját kapuján enged le a megfelelő irányba, ne kelljen kerülnünk!

A "hotel" tulajdonosa, az idős nyanyicska perceken belül megjelenik.

Szó sem volt itt semmiféle visszamondásról, miénk az Anemos ma éjszakára.

Nos, a következő egy teljes órára nem igazán emlékszem, csak arra, hogy 

egészen odáig vagyok meg vissza és rohangálok föl a szofára az ablak elé bámulni,

ezt,

aztán meg lefelé, mert az ablak túloldalán újabb és újabb ismeretlenek támaszkodnak a korlátnak.

  

Fotózom benn, ahogy ők kinn fotózkodnak.

Ez az a ház! Ez az a ház, aminek tavaly az erkélyére mi is kiálltunk egy cserekattra. 
Soha, egyetlen kósza pillanatra sem fordult meg az eszemben, hogy valaha a falai között éjszakázunk.

Nagy nehezen észhez térek, a kocsiból behozzuk a cuccainkat, ez is milyen jó már, 

felpakolva jövünk, beköltözünk, nem csak úgy futunk át a főutcán!

Kicsit fáj a szívem, amikor percek múlva útnak indulunk, de délután rengeteg 

az idegen Olymboson, majd visszajövünk akkor, amikor elhúznak délre. 

Az első kanyar után visszanézős panoráma.

Diafánit sem láttuk még felülről, tavaly csak lent sétálgattunk a házak közt.
Elbűvölő, nyugodt kis hely, nem értem, miért mellőzik ennyire?

Megyünk tovább fölfelé... hová is? 

Azt mondja a térkép, jó minőségű földút vezet Papa Minasra.

Lópikulát! 

Ennek a sárga szamárnak, ennek a Chevrolet Sparknak feladja a leckét.

4 kilométer az egész... egy nyomon... vízmosások vájta gödrökkel... megfordulni lehetetlen, 

ha megállunk, elülünk, hát megyünk ügyesen, föl meg le, kanyarogva, sokszor úgy, 

hogy kiszállok, előremegyek megnézem, van-e út ott egyáltalán.

Mondom Tóninak, jöhet s ő elhiszi nekem és megyünk újra.

(Mellesleg ilyen helyeken járunk.)

Átkozom a percet, amikor megláttam a neten a kavicspiramisokat, azokat,

 amiket valaki tavaly nyáron szétrombolt. Nincsenek már ott, akkor minek?

(Észbontogató a látvány.)

Legszívesebben visszafordulnék, de nem mondom, 

tudom, legszívesebben visszafordulna, de nem feladós fajta.

(Te jószagú atyavilág, micsoda hely ez itt!)

Csak 4 kilométer... 45 perc...
... mínusz 1 kiló ...

Amikor végre megérkezünk, az egyik árnyékban fekvő férfi felül és nézi, nézi, ahogy 

az én Jóemberem leparkol. Mi a fenét bámul? Ja, rajtunk kívül egy Jeep meg 

egy összkerék meghajtású Panda van csak itt. Nézi, ki ez a barom... 

ki ez a profi, aki képes volt ezzel a kis vacakkal ideügyeskedni magát és a feleségét, 

aki most mentőmellényt vesz magára és megint abban megy lebegni a tengerbe?

Egész hetünk legnehezebb kalandja volt... lecke vezetésből, lecke türelemből, 

lecke együttműködésből, lecke elfogadásból, lecke életben maradásból.

(Senki más meg ne próbálja 1000 köbcentis járgánnyal, olyannal, ami tűkanyarok 

utáni emelkedőket csak egyesben tudja megmászni. Mert a miénk olyan volt.)

Mire visszaérünk Olymbosba, szűnik a sokadalom. Viharverten caplatunk föl a lépcsőkön, 
amikor utánam kap egy asszonyság, átnyalából erősen, nyomja a férjem kezébe 

a fotómasinát, hiába tiltakozom, ne, ne, ilyet én nem szoktam, erős szorítással tart fogva, 

ez a kép akkor is elkattan, mert ő akarja. 

(Hű, de szeretnék ilyen kemény asszony lenni, ilyen élet ura, ilyen zsarnok, ilyen hangos!)

Csendesedik Olympos, ébredezik az igazi Olymbos.

Az ablakunkból szemlélődöm: az uniós pénzből felújított malmocskában

sárgaborsót hántol a gazdasszony. Amikor végez, a tálat kiviszi a padhoz, felemeli, 

szórja magasból egy másik edénybe. Hát persze, kiszeleli azt. Vigyorgok... ezt nem 

a turisták kedvéért csinálja... nincsen is itt egy se... csak én lesem... látom.

  

 

Végignézem, ahogy zsebkendőnyi területén ágyást készít a szomszédasszony. 

Szépen, komótosan végzi feladatát, nincsen abban kapkodás, nincsen abban 

egyetlen felesleges mozdulat sem. Csak az évszázadok küzdelme, a belenyugvás, 

hogy ennek így kell lennie. Teszi a dolgát türelemmel.

Tököt termel az épület tetején.

Mélyen alatta döbbenten fedezek fel egy ketrecet... tyúkól... ott... lenn?

Tudod, mikor mennék én oda tojásért! 

Mi ezt a falut szeretjük. Ezt, ahol legalább annyi romos ház van, ahány felújított. 

300 embernél többet nem tud eltartani a település és addig a jó, 

amíg nem szállnak itt meg tömegesen idegenek.

Felgyalogolunk az omladozó malmok irányában, de idén is kimarad a Profitis Ilias.

Még annál is gyönyörűségesebb, mint ahogy elképzeltem.

Ez a város meseváros, képzeletemmel határos...

Mire leérünk, üresek az utcák.

Halálosan éhesek vagyunk, beülünk egy tavernába. Amikor megtudják, itt fogunk aludni, 

megnő az ázsiónk. Hatalmas tál görögsaláta kerül az asztalra, saját kertben termelt 

olajbogyóval (hiszi a piszi), nehogy éhen haljunk, amíg elkészül a pastitió és valami 

bárány paradicsomos szószban. Ez utóbbi valami egészen elképesztően omlós cucc, 

és nincs az a jellegzetes birkaíze, ahogy azt itthon megszoktunk.  

Hihetetlen, mennyit zabáltunk, otthon jóval kevesebbel is beérjük. 

Elégedetten dőlök hátra, Tóni még küzd. 

A házak közt megpillantom a hazainduló pádrét. Mára véget ért a szolgálat.

Megint jó helyen eszünk, szívből készül, amit elénk tesznek, 

itt is szégyenlősen teszi el a fizetséget a háziasszony.

Jóllakottan ténfergünk nevetgélve.

Egyszerre vesszük észre az első férfi tekintetét, 

aztán a másodikat és megint egyet és még egyet... újra...

Nyűttek, elgyötörtek, belefáradtak az egész napos mosolygásba.

Arcukra van írva a záróra.

Hát mit akartok még, nektek itt már nincs keresnivalótok... mondja a szemük.

Napról napra, hétről hétre, nincsen szombatjuk és nincsen vasárnapjuk, próbálnak minél több pénzt kicsikarni ebből a maximum 4 hónapból. Ez az egyetlen bevételi forrásuk.  
Heti hét nap... máshogyan, de épp olyan kemény az élet Olymboson,
mint 50 évvel ezelőtt.

Minden tiszteletem az övék.

Nincs keresnivalónk a közelükben. 

Találunk a malmoknál egy padot, bámuljuk a naplementét nagy nyugalomban, 

amikor egyszer csak bevillan, ezt máshonnan akartuk látni. 

innen

Majnem lekéssük? Mondhatom azt, lekéssük. 

Egyetlen csillanás csak, huss.

Beköszönt az este, díszkivilágítást kap a falu, de látjátok, az ablakok sötétek.

Az olymbosi emberek új erőre kapnak. Elözönlik az utcákat, 

kiülnek a házak elé valami lócára. Férfiak zsugáznak, asszonyok pletykálnak hangosan.

 Miközben az egyik zöldséget hámoz, Manolisz felmászik a létrára és kékre festi lámpafénynél

a tavernája korlátját.Előkerül egy anyóka járókerettel, nehézkesen mozog, de a hangja

ugyanolyan erélyes, mint az összes asszonynak a faluban. 

Malmosunk kerítésénél "harmónikál" a kiskecske, az öregasszony 

egy ideig csitítja, aztán mégis beengedi a házba. 

Szeretnek, nevetnek, hangosak, olyan nagyon hangosak.

 Szabadok.

A neten egyszer találtam egy képet az éjjeli Olymbosról. Teljesen kihalt rajta a templommal 

szemközti utcácska, csak a lámpák világítanak. Erre vágyom én is. Először éjfélkor 

lopódzom ki a házból, de azonnal vissza is megyek, mert kint nagy az élet.

Még egyszer próbálkozom, fél 4-kor megint útnak indulok, 

de akkor sem jutok tovább, a helyiek még mindig vircsaftolnak.

Ezek mikor alszanak?

Egész éjjel süvölt a szél, augusztus 9-én egész éjjel hallom, hogy süvölt a szél.

Két takaró alatt fázunk... mi lehet itt "télen"?

Anemos 

azt jelenti... 

mi mást jelenthetne... 

Szél