2016. augusztus 19., péntek

Ηλιαχτίδα

a neve annak a háznak, ahol végül* éjszakáztunk. 

Azt jelenti, napsugár.


Igen hosszú út vezetett hozzá. Valamikor tavalyelőtt kezdődött, amikor rátaláltunk a neten. 
Azonnal beleült a fejünkbe és ott is maradt. Motoszkált benne, pici, kósza gondolatként, 
rögtön egy másik gondolattal vegyülve, hogy ez több okból is mekkora lehetetlenség...
 Idén kora tavasszal aztán írtunk egy e-mailt a tulajdonosnak, ugyan mit veszthetünk, 
legföljebb nemet mond az egy éjszakára.

És akkor ő igent mondott.


Tyű! Mégis sikerülhet életünk legnagyobb kalandja! 

Készülődtünk nagy várakozással, finom izgalommal, gyalogolhatunk Tristomoig. 

(Másként különben sem jöhettünk volna, esetleg hajóval, de akkor  hol a kaland?)

Ez a fénysugár vezetett.

(Aggódtam egy kicsit, hogy majd zárt ajtókat találunk, hisz jól elszámoltuk az időt ezzel a nyári túrázgatással. 
Majd 2 órát késtünk ahhoz képest, amit érkezésül jeleztünk. Mi lesz, ha a tulaj megunja a várakozást és hazamegy? 
Te jó ég, akkor mit csinálunk? Igyekeztem elhessegetni ezt a lehetőséget, de azok a morózus gondolatok, 
amiket zárójelben olvastatok az előbbi bejegyzésben, azok valójában ennek a félsznek tulajdoníthatók.)

Aztán... Már a megérkezés is gyönyörűség volt. 

Amint kivehetővé váltak Tristomo épületei, észrevettem egy férfit a templom előtt. Fehér pólóban 
nézelődött, majd megindult az öböl közepe felé szépen, ráérősen. Haladtunk tovább, akkor én már 
föl nem néztem, de Tónitól tudom, hogy emberünk bement egy bizonyos házhoz, majd ott
lázasan pakolászni kezdett. Igazgatta az asztalt, székeket, ki-bejárt megállás nélkül. 

Beletelt még egy fél órába, míg tényleg odaértünk. 

A tárt kapuban ott állt a házigazda és olyan szélesen mosollyal szólított a nevünkön, mint még talán soha és senki. Mintha régi ismerősök lennénk, úgy szorítottuk meg egymás kezét. 
Azonnal bevezetett minket a szobába, megitatott eszméletlen finom tristomoi vízzel, majd leültetett egy-egy székre, ami úgy volt beállítva, hogy az ablakon beáramló friss levegő simogassa a testünket.

Nincsenek rá szavak, sehol nem fogadtak így minket, ilyen szeretetteljes várakozással.

...ismeretlenül...

Most akkor jöhettek ti is, nézzétek meg az Iliahtidát!


Fantasztikus épület... több, mint 150 éves. Néhány éve romjaiból született újjá, 
építette fel másodszor is saját kezeivel a gazdája, Manolis. Hároméves koráig élt itt, 
akkor az ő családja csakúgy, mint a többség, elhagyta ezt a vidéket. 
Munka, megélhetés, áram, tévé, telefon hiányában, épp, mint felénk. 

Elköltöztek, de őt a szíve minduntalan visszahúzta. 

Tizenöt éve álmodott egy nagyot, majd belevágott ebbe az elképesztő projektbe, 
melynek ez a fantasztikus ház az eredménye.

Hivatalos nevén az Iliahtida Villa.


S hogy mitől olyan különleges ez a valójában nem villa? 

Attól, hogy a derű és a béke szigete.


   Attól, hogy tulajdonosa olyan tökéletesen tudta összhangba hozni benne 
az évszázados hagyományokat és korunk legfejlettebb technikáit.


Attól, hogy ez egy zöld ház.

A településen ugyanis nincsen semmiféle infrastruktúra:
sem áram, sem telefon, sem vezetékes víz, sem csatorna, sem semmi, ami 
a mai ember számára "nélkülözhetetlen". Tristomoban nincs, ebben a házban mégis van!
Mert ez a ház mindezt megtermeli magának. Napelemekkel a villamosenergiát,
sótalanítással a vizet, valami ozmózis alapú dologgal még a szennyvizet is képes 
megtisztítani. És persze van itt műholdon keresztül net és rádiótelefon. 

A mi telóinkon nyilván nem volt térerő.


Ez a zöld kulcsos, csodálatos házikó három helységből áll, ebben laktunk, a nappali-hálóban. 
Tradicionális, mégis modern, faragott bútorok közt egy méretes távcső


és a szoufán a ház agya, energiaközpontja, na ezt is lehetne órákig taglalni,
meg a petróleumlámpát,


de inkább rátérnék erre a szemnek és talpnak egyaránt kellemes hűvösségű járólapnak a 
dicséretére. Épp csak megérkeztünk, jobb oldalamon a nyitott ablak, ahová Manolis ültetett,
 jön a szél, hűsít, Tristomo kristálytiszta vizét kortyoljuk miközben őt hallgatjuk. Mesél. 

(Vigyorgok bárgyún, hát tényleg olyan olyan ember, amilyennek képzeltük.)


Kukkantsatok be a fürdőszobába! Bájos ékszerdoboz, nem tudom másként nevezni. 
Tusolófülkéjében simán elférünk ketten. 

(Majd ha öreg leszek és már nem tudok bemászni a kádba, épp ilyet szeretnék, tágast, ülőkéset.)

 

Felhívnám figyelmeteket a mosószerekre! :) 
Ami nálunk zöld béka, az ott kék teknős.


A konyháról nincs saját fotóm, pedig ott található a bal oldali ajtó mögött. 
Tökéletesen felszerelt, kandallós, hangulatos, asszonyok álma.


Mielőtt megkérdeznétek, mi lesz a hulladékkal, nézzétek meg alaposabban az udvarról készült
 fenti képet és emezt, a ház mögötti nagy tárolókról. Látjátok? Itt az sem műanyag.


Abból van Tristomoban különben is elegendő. Azaz túl sok. A tenger összes idesodródó
hulladéka az öbölben marad. Itt, Karpathosnak a legészakibb részén, ahol számos 
olyan növény- és állatfaj él még, ami sehol máshol a világon. 

Egy kiemelten védett, Natura 2000-es területen vagyunk.

Ezt a paradicsomot telíti szeméttel a tengeráramlat.


Manolis szélmalmát plasztiknak nevezik. 
Megy, fényképez és közben fütyörész.

Állandóan fütyörész.


Csupa szív és lélek, nagyszerű ember.


Neki készült a házi áldás, gondolhatjátok.
Nem ismertük pedig és mégis ismertük.

(Na jó, elolvastam róla meg a házáról minden fellelhető irományt.)


Nem csak szállást kaptunk tőle egy éjszakára. 
Jóval többet annál: útravalót az életünk hátralévő részéhez.

Megreggeliztünk, ideje indulnunk, így is túl késő van. 
Forróság lesz hamarosan.


Már felfelé tartunk az emelkedőn, amikor szokásomhoz híven még egyszer visszafordulok. 
A kapuban ott áll Manolis, integet és hallom a fülemben most is, amit kiált:

...live and dream... 

...élj és álmodj...  éld meg az álmod...


Visszük útravalóul.


Kecskesajtevős, olajbogyómajszolós, megérkezős, hullafáradt nem szelfi.
Amikor ezt a bejegyzést szerkesztettem, akkor érkezett e-mailben.

Épp akkor.

*Első ötlet volt a sátor, második a bivakolás, végül a harmadikat is elvetettük a készülődéskor, a menedékházat. Szerencsére, mert abban szamarak laknak meg birkák. Az ivóvíz, annak a hiánya lett a döntő érv. Azt beszerezni ott nem lehet ugyanis, 12 literrel a hátunkon túrázgatni szintén.

4 megjegyzés:

  1. Nem találok szavakat ennyi szépség láttán! Talán még annyit:Nagyon irigyellek Benneteket, hogy ilyen szép helyen jártatok. :)))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Valóban elképesztő élmény volt, nagyon sokáig visszük magunkkal. :)

      Törlés
  2. nem találok szavakat! Ez csodálatos történet!!!!!
    El vagyok érzékenyülve!!!!!!
    tegnap hímzés közben hallgattam a tv-ben felvett Földünk a magasból ozone network sorozat részeit és abban volt szintén,hogy a rengeteg szemetet a tenger sínyli meg,mert akár a szennyezett víz,akár a szemét ,mind odakerül és az öblökbe sodródik.:(
    Csodás ez a görög férfi!
    Akkor folytatom tovább az angol tanulást.:)és megnézem a házi áldásodat.:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Bizony, szomorú látványnak is, hát még az élőlények életében micsoda kárt okoz! :( Én szégyelltem magam, ott Manolis előtt, holott mi elég zöldek vagyunk. Tőle is elhoztuk az összes szemetünket. :) Mióta hazajöttünk, még komolyabban veszem a szelektív gyűjtést.
      Ha most kellene megvarrnom a házi áldást, magyarul tenném és a hátuljára ráragasztanám angolul. :o)

      Törlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...