A főváros

szintén a Chios nevet viseli, és ha már ennyiszer leírom, végre ideje kiderítenem, honnan e név? 

Két feltételezést találtam, az egyik szerint Chios Ókeanosz titán lánya volt, a másik szerint

 Khiosz Poszeidon fia, aki havazás közben született (ógörögül a χιών chiōn havat jelent).

A főváros legikonikusabb látnivalója négy egymás mögött sorakozó szélmalom.  

Háromszor mentünk vissza hozzájuk, de nem szél+malom imádatom okán, hanem azért,

 mert reggel szembesütötte mindet a nap, délután árnyékot vetettek rájuk a hegyek, 

talán dél körül lettek ideálisak a fényviszonyok.

Ámbár akkor meg túl élesen tűzött a nap, meg a szél is erősen fújt (mint mindig),

ezért inkább a közeli strand hűs habjaiban mártóztunk egyet.

Remek partközeli szikláinak némelyikén sirályok meg kormoránok fészkelnek, és akad

 köztük egy, amelyik kimondottan alkalmas arra, hogy abba kapaszkodjak úszás helyett, 

mert a hullámok jönnek és mennek Törökország és Chios partjai között. Különben minden

 strandon öltözőfülke is található, az itteni lábaira plussz azok 

leleményes alátámasztására hívnám fel a figyelmet.*

Most gyorsan térjünk vissza a városba!

Első utunk a település valamikori magjába, a Kastroba vezet, mely tulajdonképpen 

egy középkori erődítmény. Eredetileg széles vizesárok vette körül, 

ezért egy hidacskán jutunk a főbejárathoz, a Porta Maggiore-hoz.

Közvetlenül a kapu után nem túl bizalomgerjesztő látvány fogad, hihetetlen vastagságú

 falak meredeznek fölénk sötéten. Rémületes a hangulata, pláne, mert eddigre 

egy rakás szörnyűséget összeolvasok a szigetről, itt valahol kell lennie

a "Sötét tömlöcnek", ahol Chios hetven prominens személyiségét őrizték 

az ottománok  közvetlenül a kivégzésük előtt. És itt van, tényleg, 

szinte érzem a 200 éves elkeseredettség áporodott szagát bentről.

A lehető leggyorsabban jussunk át a falakon az óvárosba! 

Bent napsütés, déli forróság, és állványok mindenütt,

felújítanak sok-sok hasonló állapotú épületet.

Kis Törökország ez inkább, mint görögi.

Gyorsan megszerzünk egy geoládát, bizonyítékául annak, hogy valóban jártunk itt, 

aztán szinte céltalanul lődörgünk 

az utcákon, hogy valami

szemnek és léleknek

kedvesebb látványra leljünk.

Már nagyon utálom a törököket megint, nem érdekel a temetőjük 

és fürdőt is láthatok odahaza hasonlót, sőt szebbet, 

ráadásul az itteni víztelen, ellenben csak maszkban és kézfertőtlenítés után 

látogatható és a termek őre sem túl barátságos.

Hosszas kutakodás után végre feljutunk a várfalra, de az is kiábrándító. 

Gaztenger, ápolatlan tanösvény és szemét mindenütt. 

Nem szeretem ezt a helyet. Hiába próbálom elképzelni, hogy valamikor asszony leste,

 mikor érkezik haza hajóval az ura, minduntalan csatazajt hallok ki

a szélkorbácsolta hullámok falhoz csapódásából és sikolyokat.

Kellemetlen érzéseimnek a Vradipus** nevezetű,

romkocsma szerű műintézményben intek pát

egy csodapalackos MastiH2O-val,

majd olyan ételekkel, melyektől az ízlelőbimbóim egyenként kezdenek táncolni a nyelvemen.

A kulináris élmények után lényegesen kellemesebbnek érzem 

a város újabb részének törökös katyvaszát, 

a madárkereskedés számtalan ketrecbe zárt pintyőkéjének

egyikén barátságos kíváncsiságot vélek felfedezni, miközben derűsen trilláz a rácsok mögött. 

Hja, biztosan rabságban született, mint ezek is, akik inkább az étekre koncentrálnak, 

mint a fejük fölött szabad égre.***

Koraesti sétálóutca Chioson, Covid járvány idején 2021 júliusában.

Egyetlen üzletére vagyok csak kíváncsi, 

hisz odabent vár valami, hogy hazajöjjön velem.

 Máig, 2023. március 3-ig betasakolva őriztem ezt a valamit a könyvespolcon, és ma végre ünnepélyes keretek között kibonthattam, hiszen megírtam az utolsó bejegyzés Chiosról.****

Ő az, egy nekem festett fababa, aminek a viseletébe még otthon szerettem bele, 

amikor gőzöm sem volt arról, hogy Mesta lesz a kedvencem a chiosi falvak közül.

* 

Imádom ezt a görögi nagyvonalúságot: csak semmi cécó, levágom a lécet, ahol tetszik,

 aztán ha mégsem stimmel valami, majd megoldjuk. 

Csálélábakhoz kövek vagy kövekhez csáléláb?

**

Vradipus = lajhár (a sokadik kedvenc állatom)

***

Ezek a papagájok azóta sem hagynak nyugodni. Mi a francért nem akarnak 

kirepülni innen, holott semmi nem borítja az üveget?

****

Ez még nem az.

Északnyugaton

kalandozunk ma. Harmadszor haladunk a Vessa fölötti völgy kanyargós útján, 

ez egyik legkedvesebb részem. Reggel különösen kellemes, vidáman fúj a szél, 

gyorsan átsuhanunk a nyugati partra. 

Lithi alatt ér minket a nyár legszürreálisabb élménye. Egy macska áll mozdulatlanul 

az út közepén, hiába közelítünk felé jó negyvenes tempóval. Lassítva, az utolsó pillanatban

 vesszük észre, hogy a jószág már csak kétdimenziós karikatúrája önmagának. Ki tudja,

 mikor ütötték el, hány kerék lapított rajta, macskacsipsszé száradt. Előttünk 

az egyik jármű felkapta és úgy maradt, talpai az aszfaltba ragadva. 

Chioson szinte minden lehetséges. 

Itt jön például a tehénveszélyre figyelmeztető tábla. A következő nagykanyar 

jobb oldalán borzalmas tákolmányokban éldegél egy szénfekete csorda. 

Ürülékük kilométereken keresztül fut alattunk vastagon...

A nyomok ehhez a félszigethez vezetnek. Olykor lehajtják őket a tengerpartra.

Trachili bícs idilli kékje mégsem ezért marad ilyen távoli kép örökre, hanem 

mert mennünk kell tovább, hajt valami, csak űz ezen a szigeten folyamatosan. 

Káprázatos pedig, csodaöblök vizei hívogatnak magukhoz hiába:

Elinda,

Makri Ammos, Tigáni is épp csak pár fotó erejéig állít meg* egy újabb padnál.

Mert ilyesmi csábító pihenő jócskán akad Chioson. Eleinte azt hittem, valami titkos

 látnivalót kínálnak, mert az átlagember ugye nem gyalogol ezermétereket, hogy kiüljön

 elmélkedni vagy sörözni a haverokkal ide, a semmi közepébe. 

Ez itt kérem a tűzőrség helye.

A tűz gyakori vendég ezen a szigeten is. Most különösen nagy a szárazság, 

a pár nappal ezelőtti pusztítását látjuk is Sidirountánál.

Közben megérkeztünk** mai napunk első állomásához, Volissosba.

Főterén tűzoltóautó, ami a szemünk előtt araszolt le ide, 

a falu egyetlen autózható utcáján roppant bravúrosan.

A bójákat felkapta, aki marta, motorokat betolta, aki merte, 

mi meg jól behúztuk a hasunkat a járdán, aztán tapsolt az egész utca.

Volissos legtöbb háza lakatlan,

főterétől 200 méternyire már  senkit sem látni.

Legfőbb attrakciójához kaptatós kisutcák vezetnek.

A túloldalról, a települést kikerülve kocsival is felruccanhatnánk ide, 

a kavicsokkal kirakott csecsebecse felirathoz.

Látványos a kontraszt, hibátlanul felújított házak várják pár éjszakára lakóikat: Apollónt, Afroditét, 

Akhilleuszt, Athénét, Hérát és Zeuszt. Az ajtók mellett a felirat, ezeknél Páriszé és Szép Helénáé. 

Ragyogóan kirittyentett lakodalmas menet indul épp Agia Markellához,*** 

hogy a menyasszony és a vőlegény onnan mint férj s feleség térhessen vissza.

Naná, Volissosban (is) tartózkodott (elvileg) huzamosabb ideig Homérosz (bizisten).

Neki állít emléket ez a sok ajtó, jól szórakozhat az eposzi sereglet.

A csodás apartmanokon túl, a falu legtetején vármaradvány, 

pazar kilátást biztosító régi panorámával, magassági ponttal és 

a képen nem látható, viszonylag friss, lobogó görögi zászlóval.

Lefelé megtekinthetők mindenféle állapotú kapuk avagy boltíves áthidalások,

 

némelyikük többfunkciós.

Sétánkat kidőlt-bedőlt házfalak

mögé bújt templom

harangocskájának szava kíséri.

Lent, a sokadik templomkertben az életemben látott 

legeslegnagyobb kavicsmozaik hívogat oly nagyon, hogy

leszek a világom közepének a világa közepe egy fotó erejéig örökre.

Balról leánder, jobbról jázmin illatol

 

és immár lényegesen kevesebb tévelygés után kikeveredünk a faluból.

Hátunk mögött hagyjuk a volissosi várat és 

haladunk tovább szerpentinezve északra.  

Fél órával később érkezünk Agio Galahoz. A hivatalos parkoló helyett fönn, 

a település szélén hagyjuk a kocsit, azon keresztül jöhessünk vissza ide.

Torokszorító, amit a faluban látunk. Iszonyú szegénységben él ott pár elhagyatott, 

nagyon idős ember. Megkeseredett arcú, aszott öregasszony támolyog felénk hóttfeketében,

 fogai közt szűrve a szó szitoknak hangzik. Csontsovány kutya acsarkodik ránk 

farkát behúzva, nem tudom, melyikünk fél jobban a másiktól. 

A házak végtelen egyszerűek, borzasztóan aprócskák 

és állítólag mindegyiket csupán egyetlen oszlop tartja. 

Végre egy ablakból visszaköszön egy bácsi és mutat nekünk utat pár szóval angolul.

Innen pazar kilátású, sziklákkal szegélyezett gyalogút vezet 

a kövekből rakott lépcsősorhoz,

majd a "hátsó" bejárathoz. 

(Megint ez a miénk, a kerülőutas, ami váratlan titkokkal örvendeztet, mint mindig.)

Az Agia Gala természetesen szent hely.

Kicsíny, 13. századi temploma a termékenységet hirdeti. Faragott oltárának minden

 szereplőjét áldott állapotban ábrázolta az egykori mester. Pocakosak az emlősök, 

pocakosak a madarak, pocakosak a sellők, pocakosak a sárkányok, 

de még az angyalok is mind pocakosak. 

A templomot Szűz Mária Szent Anyának szentelték.****

A szentélyből jutunk le az Agiasma nevezetű barlangba, ami három teremből áll. 

A leletek tanúsága szerint az őskori ember is használta, olyan állatok csontjait is megtalálták itt, 

amelyek már régesrég eltűntek a szigetről. Fura belegondolni, hogy itt ehették meg 

a sziget utolsó medvéjét, vaddisznóját, leopárdját vagy szarvasát.

A barlang csodálatos épségben maradt fenn, belépőjeggyel és szakvezetéssel látogatható. 

Ez esetünkben azt jelentette, hogy egy kamaszlány kb. 5 db A4-es méretű, 

kézzel sűrűn teleírt papírt olvasott fel csak nekünk nagy igyekezettel. 

A cseppkövekről lecseppenő, kioldott ásványi anyagoktól enyhén fehéres vizet évszázadok

 óta összegyűjtik, hiszen gyógyító erőt tulajdonítanak neki. Ez a szent tej, vagyis Agio Gala. 

Eljátszom a gondolattal, hogy belemártom suttyomban az ujjam az egyik ibrikbe és

 megízlelem a varázserejű nedűt, aztán mindjárt el is hessegetem a gondolatot, 

hiszen Chioson bármi megtörténhet. Az is, hogy a csodatévő hely mellett kalandpark 

várja a gyerekeket. És fakad itt bővizű, frissítő, hűs forrás,

amire határozottan nagy szükségünk van, hiszen ebben a koradélutáni hőségben f

el kell gyalogolnunk az országúton a kocsihoz.

Útba esik a település postája, ahol a leveleket a postás be sem teszi a ládákba, 

simán lerakja az asztalra s hogy a szél tovább ne vigye azokat, rájuk pakol egy téglát.

A délután soha véget nem érőnek tűnő további részében kábé ezt látjuk

kanyargó utacska, fenyőerdő, elvétve egy-egy miniatűr település, például Melanios. 

Három ház, négy szótag. Épp csak ízlelgetni van időd a nevét, 

mire kimondod az utolsó szótagot, már el is marad a falu utolsó háza.

Nincs erre más, csak az érintetlen természet. Ember sem, egy sem. 

Ajtók, ablaktáblák bezárva, feliratok lekopva.

Fancsali képpel nyugszom bele, hogy Chios legnagyobb hegyéhez ennél közelebb mi már nem kerülünk. A Pelineo megmászása álom marad örökre. :)

Sidirountánál, a tűz nyomainál egy szusszanásra megállunk, és miközben a pusztításon szörnyülködünk,

elviharzik mellettünk egy öreg Citroen kacsa. JUST MARRIED hirdeti a felirata.

Körbeértünk, ahogy az élet is körbeér.

😉

*

Ezen most dühöngök és verném fejem a falba legszívesebben, ójajmiértilyennagyezasziget helyett, hogy mi a francnak kellett annyit kódorognunk a semmiben ott fenn északon. :D

**

De milyen eltévelyedések, tolatások és manőverezések után, jesszusom, csoda, hogy megúsztuk egy karcolás nélkül. :) 

*** 

Szent Markella Chios védőszentje, története a szigethez méltóan elképesztően borzalmas. A 14. században élt keresztény leány bálványimádó apja elől nem egészen tisztázott okok miatt kénytelen volt menekülni. Először elbújt egy bokorban, mire azt az apja felgyújtotta, tehát kénytelen volt tovább menekülni. A gonosz atya a tengerparton érte utol, nyíllal megsebezte, vére természetesen máig látszik a sziklákon. Amikor megsérült, Jézushoz imádkozott, hogy mentse meg, mire megnyíltak a sziklák és köztük a leány el tudott rejtőzni. Csakhogy nem eléggé, a feje kilátszott, amit nyissz, a galád apa természetesen levágott és a vízbe hajított. A fej elúszott és nem is találták meg hosszú éveken keresztül, mígnem teljesen váratlanul egy olasz hajó vízben lebegő leányfejre akadt, de csak azért, mert épp alulról gyertyák világították meg. Felismerték, hazavitték, azóta mártíromsága helyén teszi a csodákat és nagy tisztesség nála esküdni.

**** Holy Mother - Agio Galousena...

Bámulom a pocakjukat és szorítást érzek a torkomban és megsajdul a méhem, 

ide is késve érkeztünk. Talán ő segített volna.