Tegnap leültem

a gép elé és akkor jöttem rá, mennyire hiányzik nekem a varrogatás. Arra a két órára, míg ezen

mókoltam, elszállt szinte minden gondom. Hű, de nagyvalami, vízilózseb! 

Egy kedves kolléganőmnek készült, pontosabban a tesójának. S mivel pénzért még mindig nem varrok, kaptam tőle egy szatyornyi rongyot, mondván ő is rongytalanított kicsit... 

(Szmájli, naaagy szmájli, köszönöm, visszakapod, csak legyen több időm!) 

Róla eszembe jutott három másik zseb, amit bizodalmam szerint rongyosra hordoztak azóta ők...

Összehajthatók, bevásárlók, szatyrok...

Tizenkétszer tizennégyszer háromcentisek.

Személyre szabva...

Hétfőn

Márton nap lesz, forgolódunk ennek kapcsán (is) a ludak körül, de nem ennek apropóján varrtam 

az itt látható libát, újabb lappal szaporítva Bejka JáTékát. Elfekvő apróságaim közt találtam valamit, 

amiről beugrott, az ötlet, de ez a valami maradjon a legvégén előbukkanó titok. 

Prezentálás előtt érdemes lett volna megvasalni a kellő magabiztossággal 

és büszkeséggel reánk tekintő személy tollruháját,

ami alatt a fészekben öt kikeletlen fehér tojást rejtőzik.

A képet csak behatóbban tanulmányozó személy felfedezhet ott egy sárga...

...igen, csőrt is, meg a hozzá tartozó fiókát.

Mert valamelyik nap erre az ujjbábra leltem a cuccaim közt.

Ez meg csak egy olyan snassz, számolós lap,

különösebb magyarázat nem kell hozzá, esetleg annyi, 

hogy elcsakliztam Niki gyöngyeiből tizenötöt.

Már

jó ideje nem lelem különösebb örömem a varrásban. Nem izgatnak takarók, faliképek és táskák, holott mindegyikből van minimum egy félig elkészített darab a szekrény mélyén. Ahogy lelkesedésem nézem, sokáig nem is lesz belőlük végtermék, mondjuk, kinek is lenne, minek is lenne? 

Szóval majdnem végképp hátat fordítottam a varrógépnek, mondom, majdnem, amikor 

kábé két hete beugrott valami, Szentendre felé (felől?) félúton. És olyan nagyon odáig lettem,

 hogy rezegtem és remegett a kezem, mert időm éppen erre volt a legkevesebb. 

 Október huszonharmadikán aztán belevágtam, azóta minden sulimentes napom többnyire ezzel telik. Játszom… modellezek… mókolok… mindenféle csalafintaságokat kitalálok és azóta megint és szinte mindig mosolygok. Íme, derűm eredője : 

Bejka jáTéka egy tanulós-játszós könyv, persze textilből, mert mi másból is készíthetném?

Almafa, csak azzal indíthattam, aranyalma ághegyen, meg különben is az volt az ovis jelem, meg itt a favicon meg ott a vízjel, az alma különben is én vagyok, minden itteni dolgok eredője. Jött hozzá tojásfej, lovacska, virágoskert és léghajó (mer ugye a Jóember anno), veteményeskert meg

pókháló, amire halálosan büszke vagyok, ezt kompletten én ötleteltem meg fejlesztettem

 (pillogós szmájli), végül egy foltos kutyus pórázon. 

A többi fejben, rajzon, mert mit tagadjam, egy oldalacskára képes vagyok majd egy teljes napot beáldozni. Na jó, közben főzök, mosok, takarítok, Kincskereső olvasónaplóját javítok. 

Tíz oldal, hat centi.

Örülök hát nagyon. De akkor most hogyan tovább?