Ki a csuda

néz rám naponta többször is Karpathosról, nem értem, 

de biztos nagyon unatkozhat az illető.

Utazótáskával

 jöttem, jó termetessel, igazi begemóttal.

Tavaly nyáron egy bizonyos utazáshoz kinéztem a neten 
a tökéletes kézipoggyászt (értsd: occó, cép, sztílluszban passzol, éccőjólösz), 

aztán mégsem vettük meg, mert a fenti négy tulajdonságból élőben csupán az elsővel bírt, 

viszont a másik három hiányában immár az az egy sem volt kellően vonzó.

Nem maradt más választásom, mint a varrás, pláne, hogy az utolsó 

padlizsános anyagaim (semmi egyébből nem lett volna elegendőm) 
épp kiadták ezt, szabvány szerinti méretekkel.

Tartalma a képen 3 darab ágytakaró, ez, ez és ez plussz két párna.

Súlyos egyéniség így, 5 kilónál több is simán belefér(ne).

Pláne sóból például...

Egy ideig töprengtem azon, vigyem-e magammal a régi hátizsákom meg 

a kicsi fényképezőm is, csak azért, mert ezek valamelyest passzolnak egymáshoz?

Aztán letettem róla, hisz együtt a háromat sosem látja senki, 

hisz utazás közben matrjoskaszerűen működnek.

Azért ideteszek még egy harmónikusat,

meg egy közelit,

plussz egy foltot, ami a varrás közben előkerült lyukat takarja hátul.

...szívből a rengeteg sem lehet túl sok...

(:302:)

Július 29-én

végre nem (csak) a napfelkeltét lehet látni az erkélyünkről, hanem 5 perc erejéig Rodoszt is. Kíváncsi vagyok, ugyan észrevette-e a röpke tüneményt rajtunk kívül valaki?

Ma Arkasaban szállunk le a buszról, ahol az eddigieknél is kékebb a tenger, Tóninak határozottan jól áll, megint beleszerelmesedek, ahogy a hátteret fürkészve vizslatom őt 

az előtérben. Hegyet mászni jöttünk, azaz félszigetet, van itt egy rom, 

ott pedig ládikó. Félútról lepillantva megint kétségeim támadnak, 

talán ott lenn, ott jobb lenne heverni. 

Fönn  ez a kép fogad, mit bánom én akkor a mászást, a lihegést és izzadást!

A vadász megengedi, hogy gyorsan kattintsak, aztán tovaszáll.

Koranyárban, amikor nyílik a kakukkfű, varázslatos lehet!

Mondom, jól áll neki ez a szín...

Gyors találat, logolás, ereszkedés a hegyről, irány a fent látott strand. Gyalogolunk a

szerintünk arra vezető úton, mögöttünk jön egy helyi illetőségi ifjú. Haladunk balra,

ahogy az ösvény vezet, ő füttyent egy alig hallhatót és tart közben jobbra. 

Aham, szóval arra... Második lecke.

Homokos a part, nem kacsisos, mint a túlparton, turista egy szál se, mindenki 

görögül karattyol, vannak vagy ötvenen itt, a legszélén árnyékos partoldal, 

előtte egy cövek, az a mi helyünk.

 

Ni, milyen kilátások. Ó, bár tudnék fotosópolni, eltüntetném azokat a lábakat.

Amazokat persze, ott hátul.

 Besétálós a víz, vádlinkat nyaldossa a tenger. Ez lehetne a kedvenc strandunk...

Rövid pihenő után átsétálunk a városon, persze szieszta ideje van, még kávézó sincs nyitva.

A jobb oldali félszigetről jöttünk ide föl, mert mögöttünk, 

a völgyben egy ókori vízvezeték romjai találhatók. 

Itt megtanulók körpanorámát készíteni, a csudába, miket tud ez a gép!

Városon vissza, itt szélesek a sikátorok és kertecskéket is látni a teraszokon. 

Hja, kérem, a vizet ma is onnan nyerik az emberek, mint kétezer évvel ezelőtt, 

csak jelenleg gumicsöveken érkezik.

Itt tanít a helyi tanító néni. Gondolom, jelentős a veszteség labdából.

Lassacskán átsétálunk Finikibe, az apró halászfaluba, mert azt hallottuk, isteni ott a hal.

Félúton vagyunk, balról jobbra haladunk.

Határozottan elfáradunk, éhesek vagyunk, kettőnknek ez épp elég.

10 percünk marad a busz érkezéséig, húzós nap volt ez is, de szuper.

Másnap nem megyünk sehová, nem érdekel Apella, sem Kyra Panagia, 

maradunk Pigadiában. Búcsúzkodni az apartmanunktól,

annak erkélyéről a tengertől,

a Vronti-öböltől,

Karpathostól, ahol egy időre megint kibékültem a Jóistennel.

Olyannyira, hogy még Jézuskát is fotóztam.

Ideje hazatérni,

mindjárt indul a gép.

Isten veled, Karpathos.

A szívünk visszahúz.