Pigadiából

vasárnap nem megy busz sehová. Be lennénk zárva a 2500 állandó lakost számláló
 fővárosba, ha nem lennénk ládisták. Még szerencse, hogy itt is van egy, valahol fönn
a hegyen, a várostól kábé 3 kilométerre. Információink arról, hogyan vezet oda út,
 igen felületesek, térképünk pontatlan, a net itt kevés.

Kétségeim csak erősödnek, amikor kiderül, utunkat kápolnák jelölik ki...

Reggel korán indulunk, a teljes táv 9 km, barátok közt is 3 óra, a hőségre visszaérünk...

Átsétálunk a még alvó városon, zárt ajtók, ablakok, hopp amott egy foltos táska, 
ez biztos ritkaság! (:de persze nem az, 8 euróért minden utcasarkon 
megkapni teljesen pont ilyenből bármennyit:)

 

Gyorsan átkelünk a temetőn, futtában látjuk a csontokat, mert itt helytakarékossági 
célzattal, bizonyos idő elmúltával kiszedik a maradványokat a sírból, napon megszárítják, 
majd műanyag dobozokba  (olyasmi, mint az átlátszós teszkós doboz, az a
 pattintós tetejű) teszik. Ezeket egy kisebb  épületben feltornyozva tárolják, odajárnak 
azután a hozzátartozók, rém morbid, a dobozon ott van  felragasztva az elhunyt fotója, 
mint valami vignetta, és átlátszik a bordája vagy a koponyája. 

 A feleslegessé vált sírköveket egyszerűen szétverik és kihajigálják a temetőből,
az egyik lejtő ilyesmivel van teli. 
Döbbenetes látvány, felismerni törött keresztet és angyalkát is. 

Ideje lenne elfogadnom a múlandóságot.

A temető fölött ennyi maradt az egykori akropoliszból. 

Kora délelőtt ezüstösen csillog a víz, kiragyogja a szemünk a napszemcsi mögött.

Caplatunk az úton, már látni a harmadik útjelzőt.

Valamelyes árnyékolnak a fák, ott a kedvencem, balra fönn, az a sziklában gyökerező.

Mondjuk mind az, de ez tekergős, épp ilyent rajzolok, amikor tanítom.

Itt a negyedik, persze nem vonz magához a kereszt. Kicsit sajnálom ugyan 
a kilátást ott fönn, csak az vigasztal, hogy lesz ez egyszer még lent is.

Haladunk, lassacskán, erre már jócskán lihegünk, majd a hegytetőn mindjárt pihenünk. 

...

S aztán, a kanyar után szinte váratlanul ott volt előttünk a Kyriaki.
Nem hoztam róla képet, avatatlan szemnek nincsen ott keresnivalója.

Két órácskával nem tudok elszámolni.

 Időkiesés óriáspicínyre zsugorodva.

Megérkeztünk. 

...

A nap többi része nyugodt derűvel telik annak ellenére, hogy a  geoláda, aminek kedvéért 
tulajdonképpen elindultunk,  nem nagy eresztés és hazafelé kétszer is eltévedünk 
és emiatt két újabb kilómétert sétálunk a rekkenő hőségben,  minek következtében 
megint gyalázatosan leégünk és közben elfogy az összes vizünk és 
3 órára érünk csak vissza az apartmanba.

Olymbosba

hetente összesen kétszer indul helyi busz, mert csak így telik meg a járat. Ebből gondolhatjátok, mekkora a látogatottsága... Ráadásul  először átmegy a sziget nyugati partjára, onnan vánszorog fel két óra alatt a faluba. A kitérő nekünk éppen jól jött, közben láttunk egy-két helyet, ahová visszatérhetünk majd valamelyik nap. 

Egyetlen dolog miatt aggódtam, hogy fogok fényképezni arról a helyről, ahol a házak előbukkannak a hegyek közül. Tekintgettem előre várakozón, itt kell lennie hamarosan, 
ott is van, majd mingyár a néni válla fölött lövök egyet, amikor a sofőr aszonta fájvminitfotopauze. 

A    H E L Y I     J Á R A T O N!

Legelső katt... 

A falvacska mellett leállt a busz, lévén nincsenek utcái, csak lépcsői. 

Valami profi fotós azt írta, Olymbosba menni nem szabad délben, mert akkor 

túl erősek a fények. Ugye látjátok, jöttünkre felhő ült a szomszéd hegyre, 

az majd szépen átúszik egészen a malmokra,  emitt, balra, a nem látszó vállam fölé.

11:40 kábé.

Létezik egy ajánlott útvonal, melyen a leggyorsabban lehet felérni a település csúcsára, 

azon újították fel legszebben a házakat, arra ácsorognak a szuvenírárusok, invitálnak 

ebédre  tavernások és természetesen arra indult el egyszerre rajtunk kívül 38 fő. 

Mi előbb lefelé mentünk, onnan tévelyegtünk fölfelé, a kevésbé publikus helyekről.

 

Ugyanoda jutottunk, pontosabban a település mögé, itt se volt senki, 

csak dolgos görög emberek és a felhő is odakucorodott új helyére.

Innen már a szokásos köröket futottuk,

meglett ez is, 

sőt, emez is cserekattal,

hisz a magyarok szervezett csoportja épp ekkor érkezett meg. 

Láttunkra az idegenvezetőnknek elakadt a szava, de azért barátságosan köszönt. 

Töltött cukkinivirág-falatozás a Milos taverna előtt.

 Ezeknél az asztaloknál sem evett senki, csak mi,

a többiek benn szoronkodtak, a malom a túloldalán,

eszükbe sem jutott idekérni a pitét,

mert itt fújt a szél, 

fújt a szél, gyönyörűségesen fújt a szél.

Fotóztam elölről, hátulról, lentről, fentről, mégsem úgy, ahogy azt még itthon, 

jó előre kitaláltam, mert a látványtól úgy be voltam zsongva, kapkodtam, 

még ezt is, erre is, azt is, arra is, jaj, letelik az idő... 

A nagy "rohangálásban" megtaláltam az alteregóm, ott varrogatott egy meredek partoldalon,

 jó messzire a siserehadaktól.

(:abban bízom, ő találta ezt a helyet, nem odaültették életképül:)

Két órácskánk volt a nézelődésre, mert a busz továbbment Diafániba, a kikötőbe 

és ostoba fejjel azt választottuk mi is, holott üldögélhettünk volna Olymbosban 

még ugyanennyit, hisz  felvett volna, amikor visszafelé jön.

(:A megbeszélt időben keressük a parkolóban a buszunkat, áll ott három, a miénk üres, az egyiken már sokan ülnek,de az nem az,

 kóválygunk, visszamegyünk még egyszer rálátni a falura, dudál egy busz, újabb nézelődés, á, az nem az, 

de akkor hol van, előre megyünk, visszanézek, mondom a férjemnek, nézd, jön a sofőrünk, 

kószál utánunk, forduljunk vissza, mennénk, de megint eltűnik, eszem megáll, nem szólt, nem intett,

csak megjelent, épp egy pillanatra, keressük, jé, fönn ül egy nem mi buszunkon, basszus, vigyorog, 

kicsit ráncolja a szemöldökét, nem értem, miért nem szólt? Első lecke:)

A kikötővárosban jóformán semmit nem fotóztam, 

mert a szemem aznapra úgy el volt telve...

Sétálgatás helyett kávéztunk és ácsorogtunk a tengerben a csilingelő köveken.

Közben itt is megjelent a szervezett csoport, a programjuk szinte percre pontosan ugyanaz,

 viszont az ő kiruccanásuk koponyánként 24 euróval többe került.

(ésatöbbiésatöbbi)

Visszafelé a keleti parton utaztunk, akkor még nem tudtuk, hogy sem Apellát, 

sem Kyra Panagiát nem látjuk majd közelebbről, oka van hát mindennek...

Különben meg teljesen fölösleges előre képeket nézegetni arról a helyről, ahová készülsz, 
mert ott majd te is ugyanazokat a fotókat akarod megcsinálni, amiket előtted és 
még azelőtt más, holott mindannyiunk a szeme egészen különböző.

Emberkerülők

 vagyunk. Na jó, inkább csendre vágyunk a szabadidőben. A férjem egész nap "gyári
munkásként" létezik, hatalmas, kattogó gépeket figyel, nekem meg a gyerekzsivaly a 
lételemem. Így talán nem annyira csodálni való, hogy egyébként a zajtalanságot keressük.
Ezért esett a választásunk Karpathosra és amikor az infók után kutatva kiderült, hogy helyi 
buszokkal is elérhető ott szinte minden, akkor végképp elköteleződtünk. Nem lesznek 
köröttünk magyarok csoportosan és nem halljuk, ahogy folyamatosan fikáznak (de igen, a 
két repülőút alkalmával bőségesen, mégis), nincs idegenvezető, aki mindentudón magyaráz. 

Ő az érkezés másnapján délben tartott tájékoztatót a szigetről, amikor mi már jó messze 
voltunk a fővárostól, hisz' reggel, a 7 órás busszal, azzal, ami a helyi munkásokat szállítja
 munkába, felmentünk a hegyi falvakba.  Azt olvastam ugyanis a fórumon, ezeket simán
végig lehet sétálni délelőtt, csak 2-ig feltétlenül át kell érnünk Aperibe, 
akkor indul vissza az utolsó busz Pigadiába. 

Pylesben szálltunk le a buszról, igen szegényes kis falu, kihalt, kora reggel van még.
Azt nem fotóztam le, ahogy a néni a nyitott budiajtóban a retyót takarítja a kefével 
tőlünk kétméternyire. Alapból pofátlan dolog mellékutcákon sétálgatni turistaként,
hasonló helyzetben komolyan háborognék...

 

A falu tetején sikerült az első malmos képet is ellőni, 

árnyékban állunk, enyhe szellő nyaldos, előttünk messze a tenger, hű, ez finom.

Innen kezdődött a galiba. 

Azt olvastam a neten, van itt valami hegyi ösvény, amin át lehet jutni Othosba, én meg 

kitaláltam hozzá, hogy közben Stest is érinteni lehet, így kábé találomra mutattam 

az utat a Jóembernek, hogy arra kéne elindulni. Hozta a gps-t és nagy 

valószínűségileg meglett az a dűlőút, ami abba az irányba vezet. 

Az mondjuk gyanús volt kissé, hogy arra csak hegyek vannak... 

amiket valószínűleg meg kell mászni...

Egy idő múlva eltűnt a piros-fekete jelzés és csak ilyen jelekre hagyatkozva 

haladtunk tovább. Balra mehetsz, jobbra inkább ne...

Azért valahogy mégis átügyetlenkedtük magunkat a következő falvacskába,

Stesbe, ahol amint meglátta a helyi egyházfi, hogy elővesszük elemózsiánkat, rögvest 

odakedélyeskedett és megkínált minket helyi sütivel, mandulás kárpátoszi baklavával 

(:jajistenemhűdefinom, ez várt a szobában is, érkezéskor:) közben kérdezte barátságosan, 

honnan jöttünk, á, Budapest, ott most komoly problémák vannak... 

ugye... a demokráciával...

Képet nem mutatok, templomot se kívül... 

Azért ott, egy picit, a malom alsó vitorlarúdjának a végénél megtaláljátok.

Ballagunk szépen felfelé Othosba, ahol a városka fölötti magaslatról ellátni Pigadiáig.

(:az apartmanunk ablakából pedig simán ide lehet zummolni:)

Mögöttem a város, fúj a szél, mint az állat, minek ide naptej, 50-es faktorú, 

ami ott lapul a táskában? Na, ezért hámlik most cafatokban a vállam. :) 

Valahol itt le kellett feküdnie a drágának és szerintem épp azon töprengett, miért is adta fel  akkor még éppen csak újsütetű legényéletét? 32 fokban lófrálásért? Vagy a kedvemért?

A helyzet nem volt ám reménytelen, mert közben beléptek a képbe a kabócák, 

pontosabban a hangjuk és megtaláltunk közülük egyet szemmel is.

Voladában sikátorok, egyre több gazdag ház, de azt majd nem itt mutatok,

 

templomtorony pontosidővel, és görögkávézás,

 

lépcsőzés föl meg le meg újra és mindenütt, Aperiben is.

 

Itt szinte csak amerikás görögök laknak, akik ilyenkor mindig hazatérnek.

Látszik is a gazdagság, fantasztikusan szép. 

A templom előtt gondolom azért van az a kerítés, hogy a labda ki ne guruljon az útra...

Itt meg is ejthetjük az első közös fotót az otthoniaknak.

Aztán a legbugonvéliásabb ház előtt Asony beadja a kulcsot. 

Én meg titkon reméltem, egész hétre, mert akkor legalább nem kattogtatással töltöm 

az időmet, hanem látással,  de a csodamasina csak lemerült a hétórás folyamatos 

igénybevételben, csak úgy, mint mi, úgy fájt a vádlim, ihajla, 

mehettünk izzadtan a tengerbe de csak késő délután.

Az út tehát járható,  valami 12 km (:lépcsőzés:),

fantasztikus és soha kocsival nem tenném meg, 

ha a fenekem alá raknák ingyér, akkorsenem.

Köszi, Pontikos!