Árvalányos I.

Honnan ez a szerelem? Általános iskolás korunkban a "Madarak és fák napját" egy közeli homokbuckás részen majálisozta az iskolánk. Kivonultunk oda buszokkal, kaptunk pár fát osztályonként, hogy azért mégse forrjon fel a fejünk, volt egy kötélhúzás, aztán uzsgyé, mindenki mehetett bárhová, csak el ne tévedjen. (Tényleg! A hajam égnek állna ettől manapság és az összes szülőnek szintén.)

Szóval mentünk csapatostul, másztunk homokdombra, hogy arról gatyaféken leszánkázzunk, markoltuk-szórtuk a homokot magunkra és egymásra, még én is, aki eléggé jólnevelt és kellően visszafogott gyerek voltam. Szegény anyám, képzelem...

A nagyobbak elindultak barangolni tesitanárunk és matektanárnőnk felügyelete mellett. 😉 

Órákkal később kerültek elő és a jöttük képe egy életre belémégett. Laci bácsi (koraharmincas szportmen akkori sortnadrágban, tehát nagyon sortban) kezében hatalmas köteg valamit hoz, éppen csak össze tudja fogni a kezében. Jön és ahogy lép, a lágyan hullámzó kévével minden lépésénél végigcirókázza a jobb lába szárát.

Árvalányhaj, mondják mellettem, csodálat van a valaki hangjában, én meg valahogy mégis inkább szomorú leszek az egésztől, attól, hogy legbelül érzem, ez nem illik, nem való, holott nem is tudom, hogy már akkor, talán 1982-ben is védett a növény. 

Aztán sokáig, nagyon-nagyon sokáig nem találkoztam vele.

Tóni hozta vissza őket az életembe. 

Azóta el nem tudom mondani, hány helyen találtunk már rájuk, lassan azt hiszem, az orrom visz hozzájuk.

Május van, pont most borul teljes pompájába.

Messzire sem kell mennünk. Itt, a Gödöllői-dombság közvetlen közelében nem olyan nehéz árvalányhaj mezőt találni. Tavaly akkora kapitális méretűekre akadtunk véletlenül, hogy alájuk kellett feküdnöm. Látni akartam, milyen, ha a fejem fölött lengedeznek.

Varázslatos. 

Van benne valami végtelenül megnyugtató. 

Cirógatod, a szél játszik velük.

Jópár éve hazahoztam 5 magot egy sétánkról. Elültettem, vagy 5 év eltelt, mire végre láthatóvá vált a csomója. Tavaly négy virágzatot hozott, idén már tízet. Az elsőtől szombaton váltak meg a magok, 

összeszedtem, hogy vasárnap szélnek eresszem őket. 

Itt van az egyik legdúsabb mezőjük a közelben, odavittük őket, 

Nagytarcsa fölé. 

A hely, amit nekem teremtett a Jóisten.

Mondtam Tóninak, itt majd elszórhat egyszer.