2016. augusztus 19., péntek

Ηλιαχτίδα

a neve annak a háznak, ahol végül* éjszakáztunk. 

Azt jelenti, napsugár.


Igen hosszú út vezetett hozzá. Valamikor tavalyelőtt kezdődött, amikor rátaláltunk a neten. 
Azonnal beleült a fejünkbe és ott is maradt. Motoszkált benne, pici, kósza gondolatként, 
rögtön egy másik gondolattal vegyülve, hogy ez több okból is mekkora lehetetlenség...
 Idén kora tavasszal aztán írtunk egy e-mailt a tulajdonosnak, ugyan mit veszthetünk, 
legföljebb nemet mond az egy éjszakára.

És akkor ő igent mondott.


Tyű! Mégis sikerülhet életünk legnagyobb kalandja! 

Készülődtünk nagy várakozással, finom izgalommal, gyalogolhatunk Tristomoig. 

(Másként különben sem jöhettünk volna, esetleg hajóval, de akkor  hol a kaland?)

Ez a fénysugár vezetett.

(Aggódtam egy kicsit, hogy majd zárt ajtókat találunk, hisz jól elszámoltuk az időt ezzel a nyári túrázgatással. Majd 2 órát késtünk ahhoz képest, amit érkezésül jeleztünk. Mi lesz, ha a tulaj megunja a várakozást és hazamegy? Te jó ég, akkor mit csinálunk? Igyekeztem elhessegetni ezt a lehetőséget, de azok a morózus gondolatok, amiket zárójelben olvastatok az előbbi bejegyzésben, azok valójában ennek a félsznek tulajdoníthatók.)

Aztán... Már a megérkezés is gyönyörűség volt. 

Amint kivehetővé váltak Tristomo épületei, észrevettem egy férfit a templom előtt. Fehér pólóban nézelődött, majd megindult az öböl közepe felé szépen, ráérősen. Haladtunk tovább, akkor én már föl nem néztem, de Tónitól tudom, hogy emberünk bement egy bizonyos házhoz, majd ott lázasan pakolászni kezdett. Igazgatta az asztalt, székeket, ki-bejárt megállás nélkül. 

Beletelt még egy fél órába, míg tényleg odaértünk. 

A tárt kapuban ott állt a házigazda és olyan szélesen mosollyal szólított a nevünkön, mint még talán soha és senki. Mintha régi ismerősök lennénk, úgy szorítottuk meg egymás kezét. Azonnal bevezetett minket a szobába, megitatott eszméletlen finom tristomoi vízzel, majd leültetett egy-egy székre, ami úgy volt beállítva, hogy az ablakon beáramló friss levegő simogassa a testünket.

Nincsenek rá szavak, sehol nem fogadtak így minket, ilyen szeretetteljes várakozással.

...ismeretlenül...

Most akkor jöhettek ti is, nézzétek meg az Iliahtidát!


Fantasztikus épület... több, mint 150 éves. Néhány éve romjaiból született újjá, 
építette fel másodszor is saját kezeivel a gazdája, Manolis. Hároméves koráig élt itt, 
akkor az ő családja csakúgy, mint a többség, elhagyta ezt a vidéket. 
Munka, megélhetés, áram, tévé, telefon hiányában, épp, mint felénk. 

Elköltöztek, de őt a szíve minduntalan visszahúzta. 

Tizenöt éve álmodott egy nagyot, majd belevágott ebbe az elképesztő projektbe, 
melynek ez a fantasztikus ház az eredménye.

Hivatalos nevén az Iliahtida Villa.


S hogy mitől olyan különleges ez a valójában nem villa? 

Attól, hogy a derű és a béke szigete.


   Attól, hogy tulajdonosa olyan tökéletesen tudta összhangba hozni benne 
az évszázados hagyományokat és korunk legfejlettebb technikáit.


Attól, hogy ez egy zöld ház.

A településen ugyanis nincsen semmiféle infrastruktúra:
sem áram, sem telefon, sem vezetékes víz, sem csatorna, sem semmi, ami 
a mai ember számára "nélkülözhetetlen". Tristomoban nincs, ebben a házban mégis van! 
Mert ez a ház mindezt megtermeli magának. Napelemekkel a villamosenergiát,
sótalanítással a vizet, valami ozmózis alapú dologgal még a szennyvizet is képes 
megtisztítani. És persze van itt műholdon keresztül net és rádiótelefon. 

A mi telóinkon nyilván nem volt térerő.


Ez a zöld kulcsos, csodálatos házikó három helységből áll, ebben laktunk, a nappali-hálóban. Tradicionális, mégis modern, faragott bútorok közt egy méretes távcső


és a szoufán a ház agya, energiaközpontja, na ezt is lehetne órákig taglalni,
meg a petróleumlámpát,


de inkább rátérnék erre a szemnek és talpnak egyaránt kellemes hűvösségű járólapnak a dicséretére. Épp csak megérkeztünk, jobb oldalamon a nyitott ablak, ahová Manolis ültetett,  jön a szél, hűsít, Tristomo kristálytiszta vizét kortyoljuk miközben őt hallgatjuk. Mesél. 

(Vigyorgok bárgyún, hát tényleg olyan olyan ember, amilyennek képzeltük.)


Kukkantsatok be a fürdőszobába! Bájos ékszerdoboz, nem tudom másként nevezni. 
Tusolófülkéjében simán elférünk ketten. 

(Majd ha öreg leszek és már nem tudok bemászni a kádba, épp ilyet szeretnék, tágast, ülőkéset.)

 

Felhívnám figyelmeteket a mosószerekre! :) 
Ami nálunk zöld béka, az ott kék teknős.


A konyháról nincs saját fotóm, pedig ott található a bal oldali ajtó mögött. 
Tökéletesen felszerelt, kandallós, hangulatos, asszonyok álma.


Mielőtt megkérdeznétek, mi lesz a hulladékkal, nézzétek meg alaposabban 
az udvarról készült  fenti képet és emezt, a ház mögötti nagy tárolókról. 

Látjátok? Itt az sem műanyag.


Abból van Tristomoban különben is elegendő. Azaz túl sok. A tenger összes
 idesodródó hulladéka az öbölben marad. Itt, Karpathosnak a legészakibb részén,
 ahol számos olyan növény- és állatfaj él még, ami sehol máshol a világon. 

Egy kiemelten védett, Natura 2000-es területen vagyunk.

Ezt a paradicsomot telíti szeméttel a tengeráramlat.


Manolis szélmalmát plasztiknak nevezik. 
Megy, fényképez és közben fütyörész.

Állandóan fütyörész.


Csupa szív és lélek, nagyszerű ember.


Neki készült a házi áldás, gondolhatjátok.
Nem ismertük pedig és mégis ismertük.

(Na jó, elolvastam róla meg a házáról minden fellelhető irományt.)


Nem csak szállást kaptunk tőle egy éjszakára. 
Jóval többet annál: útravalót az életünk hátralévő részéhez.

Megreggeliztünk, ideje indulnunk, így is túl késő van. 
Forróság lesz hamarosan.


Már felfelé tartunk az emelkedőn, amikor szokásomhoz híven még egyszer visszafordulok. 
A kapuban ott áll Manolis, integet és hallom a fülemben most is, amit kiált:

...live and dream... 

...élj és álmodj...  éld meg az álmod...


Visszük útravalóul.


Kecskesajtevős, olajbogyómajszolós, megérkezős, hullafáradt nem szelfi.
Amikor ezt a bejegyzést szerkesztettem, akkor érkezett e-mailben.

Épp akkor.

*Első ötlet volt a sátor, második a bivakolás, végül a harmadikat is elvetettük a készülődéskor, a menedékházat. Szerencsére, mert abban szamarak laknak meg birkák. Az ivóvíz, annak a hiánya lett a döntő érv. Azt beszerezni ott nem lehet ugyanis, 12 literrel a hátunkon túrázgatni szintén.

2016. augusztus 15., hétfő

Reggel

korán, hogy mi legyünk az elsők, elindultunk Vananta bícsre.
Mondanám, ha igaz lenne, de természetesen van ebben egy kis csavar.


Ugyan a remek kis strandon* valóban nincsen még senki 7 órakor (máskor se nagyon),


inkább elfordulunk balra, ahol az oázis, igen, az O-Á-ZIS van. 
Olyan bő hozamú forrás zubog itt a felszínre, hogy egész komoly 


dzsungel alakult ki a környékén.


eszembe nem jutott volna valaha is, hogy egyszer bozótvágó kést 
hiányolok ezen a kopár szigeten, olyan sűrűn nőnek a leánderek.


Hamarosan persze túljutunk az akadályokon és innentől


csak egy normális(?) dodekán erdőn(?) keresztül vezet az út.


Eddig fölfelé haladtunk 


egy vízmosásban meg annak jobb illetve bal partján, onnan, középről, 
a tengerpartról, ahogy a kép is mutatja.


A hely megér egy panorámát, jobban látszódnak rajta a magasságok és a mélységek.
(Plussz az eddig megtett 3 km is többnek mutatkozik.)


Mondom, nem kellene állandóan hátrafelé vizslatni, látjátok, a férjem már 
a kettővel ezelőtti pillanatban ezt próbálta megörökíteni, ezt a csodásan rakott utat. 
Nos, ilyesmiken munkálkodnak azok a lusta** görögök.


Csak egy csöppet vagyunk fáradtak, a nap bágyadtan simogat háromnegyed kilenckor,
ergó a világ végére is elmennék ezzel a férfival.


Gyanús, hogy odatartunk... lépésről lépésre kietlenedik a világ.
Ezen jöttünk föntről le (lejtő közepén kőlépcső),


azon megyünk lentről föl az utolsó lakott településig.


 A szokásos kápolnácska, semmi érdekfeszítő, gondolom magamban,  így simán kikerülöm
 az előttem egy fotó erejéig megállót. Most nem győzök rácsodálkozni a színekre.
A learatott tarló sárgája a felhő résén áttörő napfénypászmában...


Avlonába érkezünk, a sziget éléskamrájába. 
Na, itt se jártunk tavaly, csak érintőlegesen, amikor Vroukountába igyekeztünk.


Jól elnézelődünk, ugyan mi a fenét legelnek a kecskék a száraz göröngyök közt?


A helyiek még mindig követik az évszázados hagyományokat: 
körbekerített placcon vár cséplésre a gabona.


Ez a család előbbre jár, itt már a szemeket szedik igen stílusosan műjanyag lavórba.


Elálmélkodunk ilyesmiken meg például azon, hogy velünk párhuzamosan egy francia túracsapat 
halad, majd tűnik el az irgalmatlan fügefák mögött, de csak egy áll meg azt jobban megvizitálni, 
a többi csörtet előre, látom zummolva, milyen nagyszerű, távcsőnek is használható Asony.
Ilyesmi bámészkodások okán időnként eltévelyedünk, de azért csak megtaláljuk a szokásos kaput.

Khm...hát igen...


Na, már megint egy kisebb emelkedő, rettenetesen örülök, hogy ezen lehetetlen eltévedni.

(Ezt csak azért írom, mert az emberem eredeti elképzelése szerint nem erre vitt volna az utunk, hanem valami hágón fölfelé, 
ami nem jelzett, csupán nyomvonalát lehet megtalálni a neten hooosszas keresgélés után, de ha más lejött rajta, akkor mi 
tuti biztos fel is tudunk menni ugyanott. Csakhogy volt ez a tegnapi hegymászósdi, ahol szembesülnünk  kellett azzal, kijárt úton is 
simán vihet rossz felé a lábunk, így maradt ez a hosszabb, de egyértelmű verzió. És nem kellett győzködni a drágámat egyáltalán.)


Idén baromi nagy a szárazság, egy hét alatt asszem három zöldellő-lilálló kakukkfű bokrocskát láttunk. Ez a vidék kimondottan úgy néz ki, mintha mindennek örökre elment volna az életkedve.


Még jó, hogy itt vagyunk mi ketten, élő példái a rendíthetetlen derűnek és a lelkesedésnek.


Mert az kell ide, ebbe a színtelenül


gyönyörűséges élettelenségbe.


Előttünk a völgyben nagy sokára feltűnik egy zöld, termékeny liget, olajfákkal, szőlővel.
Három hegy öleli (a Stioi, az Ádra és az Orkili), védi a szelektől, de nem úgy a naptól.


Erre az százezerágra süt... igen nagyon meleg van... valóságos katlan.


Hatalmas bekerített terület mellett gyalogolunk végeérhetetlenül, vezetőnk egy jószágcsalád. 
Rém helyesek, időnként bevárják, hogy valamelyest beérjük őket, aztán megint megiramodnak. 
Játsszák ezt egy órán keresztül: elöl megy három birka, utánuk két barom (byTóni).


Hátunk mögött a hely neve leolvashatatlan a tábláról, 
én is csak hosszas nyomozás után tudom: Ahordea.


Ezer újabb méterke megtétele után megpillantjuk Sariat, de jó, egyre közeledünk,


látni a két szigetet elválasztó csatorna karpathosi kékjét, 
derülök, örülök, ez a vége, mindjárt megérkezünk!


Aztán ahogy telik az idő, megint csak távolodik a sziget, jön egy kicsi föl,


azután onnan le, és újra és újra és újra.


Az idők végezetéig csak nem lehet húzni, pláne e Csepel méretű szigeten. 

Ügyesen kanyarodik a hegygerinc, a hegygerincen az ösvény, alatta a cél, a "három száj", azt 
bámulja meredten. Hisz  jött volna ide már tavaly is, de  akkor képtelenségnek tartottam.


Erről a pontról megint jó messzire ellátni, alaposan megvizsgálom a halott várost, 
ahová egy iszonyatosan hosszúnak tűnő cikcakk-gyűjteményen jutunk le.


Na jó, csak fél órácska, de tűző napban, sok kilométerrel a lábunkban. 

(Lehangoló dedsziti.)

Akkor még nem ismerem a történetét, hát kitalálok köréje szomorú históriákat.


Csüggedek, az van, tulajdonképpen. Hetedik órája gyalogolunk. Fáradok. Nyűgös vagyok. 
Próbálok semmi másra nem gondolni... csak arra igyekszem figyelni, ahogy 
egyik lábam rakom a másik elé.  Végre megtalálom a ritmusom. 
És akkor a hátam mögül megszólal a bajuszos:

"Milyen kis ügyesen pakolászod a lábacskáidat."

Na, betelik a poharam, de nemes egyszerűséggel csupán annyit mondok:

"Ne szólj hozzám!"

Kivételesen elmarad a második és a harmadik földbe döngölés valami ráerősítő megjegyzéssel. 

(Azért, mert olyan nagyon igyekszem a piskótáimat továbbra is ugyanolyan ügyesen pakolászni.)

Bal elé jobb elé bal elé jobb elé... 

Már nagyon föl sem nézek. Az a furcsa szín-játék sem kelti fel az érdeklődésem túlzottan,
 pláne, mert van némi fogalmam arról, micsoda képződmény az a valószínűtlenül rózsaszín.

(Asszed izgat, háttévecc, az a templommaradék, hagyjál már.)


Aztán mégis eljön az utolsó emelkedő, sötétsziklás, az egyiken piros, vigyorgó festett arccal.

(Többre úgyse tudnál rávenni, abban biztos lehecc.)


A megtett 14 kilométer után végre elénk tárul Tristomo öble.

(És igen, eljöttem veled a világ végére gyalog, kettő kilométeres óránkénti sebességgel.)


Közepén pár házacska , annyi csak... Karpathos legeldugottabb, legérintetlenebb települése.

Roumbakis-ék voltak az utolsó lakói.


Itt aztán kedvemre tobzódhatnék végre a romokban, 


mert az öböl nagyobbik részén azt lehet csak fotózni, semmi mást.


A pusztulat szépségét avagy a múlandóság örömét.


A szél, a hőség és a sós pára lassacskán visszaadja a természetnek azt, 
ami egyébként is az övé volt. Karpathoson kőből lettél, kővé leszel.


A nyugati oldal rendezettebb és ezzel együtt élettelibb képet mutat. 
Az egyetlen kápolnácskán és négy lakható ám lakatlan házon túl


 lépcső,


ami egy szélmalomhoz vezet.


Hoppá! 

Most veszem csak észre, mennyire előreszaladtam.

Mindjárt lemegy a nap!


Sőt! Hajnali 4-kor a hold is.


Ebédelős szelfi.

*Eddig jöttünk tegnap este, felmértük kocsival, mennyire/meddig járható az út négy kerékkel. Tökéletesen.

**Valami nagy okos egyszer ezt írta egy fórumon. Küldeném követ pakolászni délben, napon fetrengés helyett.


2018. május, kiegészítés:

Avlonában dózerek jelentek meg, utat építenek Tristomo felé. :( 
Csak abban bízom, hogy az Ahordeába vezető földutat igazítják ki, ami korábban is ott volt. 

Nem szeretném leírni sohasem, hogy Tristomo elveszett.

Ideje tényleg búcsúzni Karpathostól.

😩
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...