Egyáltalán

nem nevezhető normálisnak, amit csinálunk. Vagyis nekünk ez a normális: hajnalban 
csörög  az óra... Itt, Európa egyik legcsodásabb tengerpartján, hogy aztán amennyire 
a sziget  adottságai engedik, ma is minél távolabbra kerüljünk a nagy kékségtől.

Tessék, fejünk fölött a holdsarló, indulunk. Biztonsági öveket kéretik becsatolni!

A kelő nap első sugarai már Pigadiából kifelé száguldtunkban állítanak meg 

egy pillanatra, ezt nem lehet kihagyni.

Újra észak felé haladunk, kecskék a helyükön, Aperi mögött balra föl, Othoson át, 

jé itt kávéztunk tavaly, jobb kanyar, újabb kanyarok jobbra és mindig csak jobbra, 

meg is érkeztünk a Lastos-fennsíkra. 

Ma megmásszuk Karpathos legmagasabb hegyét, a Kali Limnit. 

Kapásból indiainak vélném, de itt köze se lehet a sokkezűhöz. 

Magyarul annyit tesz, Szép Tó, ez biztos megint valami helyi csavar.

A táblán a jelek egyértelműek...

Az egész nem tűnik magasnak, távolból lankásnak mondanám,

aztán a hegy lábától belátom, mégsem lesz annyira könnyű a menet.

Hátulról kapjuk a napot, még nincsen sok ereje. Persze, kísér szél barátom is, fázik a derekam, belegyűröm a pólóm a naciba és ezzel már most kezdek magyarázkodni a későbbi képek miatt.

Másszuk a hegyet ketten, tán csak nem válunk kővé, mint amott az a másik párocs.

... akár Buda királyfi és Pest királykisassszony vagy olyasmik...

Emelkedünk szépen, 30 perc múlva előtűnik Kassos szigete a hegyeken túl.

A távolságtól megrészegülve belehuppanok egy ilyenbe. Még jó, hogy a Jóembernél állítólag

mindig van  nagyító és csipesz* hasonló eshetőségekre, de azokat most sem használjuk.

Menni kell, kinek van itt ideje szöszölni, várnak a kövek meg a mások által rakott útjelzők. 

Nehezedik az asszony lába, mit tehet, felemel egy újabb követ és viszi magával a következő 

rakásig. Ott leteszi, emeli a halmot, magából pedig nyesegeti az elmúlt év nehézségeit. 

Már tegnap is volt valami hasonló érzésem, kaminózgatom a gondolatot. 

Tisztulunk... orrilag, tüdőileg biztos. 

Tudatalattilag sejthetően.

Tóni 10 percenként áll meg előttem, lecsekkolni, megfelelő-e az irány, hány méteren vagyunk, mennyi van még hátra, mikor lészen várható érkezésünk? Valójában új telója fantasztikus képességeiben gyönyörködik, hisz itt csak egy és igaz az út, ami a célhoz vezet. 

(Hogy esetleg fárad, azt nem merem feltételezni, pedig ott a tegnap és az azelőtt.)

Egyre lassabban fogy előttünk a távolság,

mögöttünk viszont jelentősen nő.

Itt az utolsó emelkedő, az indulás után 2 órával

kezdődhet a csúcstámadás.

Fáradunk, azt tesszük, amit az ókoriak csatába menet: kakukkfűvel mosakszunk. 

(Ilyesmi értelmetlenségek miatt 1 órával hosszabb utunk az előírtnál.)

Jaj, micsoda színek, csupa enyiméi,

zöldbarnaföld öreg göcsört.

Erre már négykézlábasulunk. 

A fácskán túl nincsen újabb emelkedő,

csak a forrósodó sziklák,

és a csúcsot jelképező kereszt, amit osztrák túrabarátok állították ide.

Gyorsan beírom a nevünket a könyvbe, aztán elkészül a bizonyító erejű fotó, 

ezzel a páratlan háttérrel.

A felhők alatt Lefkos, fölöttük az ég** domboruló koszboltozata.

Egy percre sem tudok nyugton ülni az általunk ismert világnak a tetején.

Alteregóm, Mrs Rotyi (póló még begyűrve) megint kendőt röptet,

majd felkutatja az elrejtett ételes dobozt.

Más rálátások.

Észak felé fordulva hosszában látni az egész szigetet. Ilyen kis karcsú, 

a legszélesebb pontján 12 kilométer, de Spoánál még 4 sincs.

Gyönyörűséges, nemde? 

Nem is értem, hogy az utazási irodák miért nem ezzel a képpel csalogatják ide az utazni vágyókat? 

Az átlagnyaraló ettől látványtól biztos sírva fakadna... és menekülne inkább Kamena Vourlába.

2 boldog órácskát töltünk nemtommittevéssel fönn. 

Mire ereszkedni kezdünk, megjönnek helyünkre a felhők.

Ennek a képnek az értelme,

csak valami kecskés párhuzam lehet megint.

Látszólag ilyen egyszerű volt

megjárni azt az utat.

Hátunk mögött a hegy,

fölötte felhőgörgeteg, ami gyorsan

beelőz, körülvesz... beleautózunk.

Távolodik a nyugati part, megyünk vissza Pigadiába heverni.

Ez a nap nem lenne teljes, ha a hegyet alulról is meg nem néznénk, így délután ismét útnak 

indulunk a fővárosból. Negyedszer haladunk a keleti parton, a férjem már 55-tel száguld. 

Achata, Kyra, Apella, szélmalmok, kabócák, Mesochiori, Lefkos egyik öble. 

Nullán állunk, háttérben az 1215. Mégsem annyira semmicske.

Újat mutatni strandügyben továbbra sem tudok: libegés,

őskori*** beton, hullámok, homokban lábnyomok.

Hazafelé kék padot szeretnék fotózni, mert amikor néhány napja erre jártunk, kihagytuk,

 akkora sor állt előtte. Most meg, mi van? Rózsaszínre festette át valami őrült görög. 

(Nem fotózom s utólag rettenetesen bánom, mert erről éppen úgy nem lesz 

soha bizonyítékom****, mint az Agia Fotini tavalyi körbeketreceléséről.) 

Az Under the Trees-ben pazar vacsora kárpótol, hatalmas adag halakat tömünk magunkba. 

A kiszolgálás remek, a pincérlányka barátságos, az meg kifejezetten mulattat, 

hogy a kelleténél egy kicsit mélyebben hajol le és be a férjem előtt. 

Mellesleg ezt látni az asztalunktól.

Mivel a bokrocskák zavarják a tökéletesedő naplementét, kiülünk a partra. Vagy harmincan 

ugrálnak még ott, mindegyikőjük kattogtat ahelyett, hogy lekucorodna a párja mögé.

Szép a zélet kettecskén, teli hassal, egyeském.

σ' αγαπώ

B.T. pontosításai következnek, nehogy azt higgye az idetévedő, hogy én mennyire pongyola vagyok.

*nagyító = lupé, csipesz ≠ szemöldökcsipesz

**az invenziós réteg

***földtörténeti őskori, 20 milló éves

****és persze a bizonyítékot is megtalálta :)

Kora reggel

kolompszóra és birkabégetésre ébredek, rohanok le az ablakhoz: engedik ki a falu birkáit. 

Rendezett sorban baktatnak le a csapáson. Némelyik nagyokos vágyakozva áll meg 

a malom mellett: hívogatja a vetemény üde zöldje. Jaj, akkor ezért kell oda a kerítés! 

Mire rájövök, hogy kattintanom kellene, csak zummolva találok a jószágokra. 

A kép közepén, messze, lent, a bokrocskáknak alig nevezhető

növényeket falatozzák. Kakukkfű, amit legelnek… belső fűszerezés…

Értem már, mitől olyan ízletes a húsuk!  

Kávézás ürügyén kilógatjuk lábainkat az ablakon, talpunk alatt fütyül a szél.

Olyan jó lenne itt maradni, bámészkodni sokáig… húznám az időt,

de muszáj elindulnunk 7 óra előtt, mert ma igazán kemény napunk lesz.

Úgy tűnik, alszik még a falu, fotózok egyet futtában,

üresek az árusok polcai, sietnünk kell.

Valójában már zajlik az élet: egy fiatalasszony 3 vödör festéket cipel fölfelé, kezében

megcsörren a slusszkulcs(is). Férfi fúrógéppel, másik talicskával (itt, hogy, hová?), 

nem csak a régi épületeket szépítgetik, újakat is építenek. 

Reggeli napfényben fürdőznek a házfalak. 

Pillanatokon belül eltűnik mögöttünk a falu, hogy aztán még egyszer előbukkanjon a távolban. A Profitis Iliast korábban Olymposnak nevezték, róla kapta nevét a település.

Pár kanyar után Avlonába érkezünk, ahol még fotózásra sem vesztegetem az időt. Jó irányba

 tartunk, a kanyarban egy fura alak igazít útba. Ennyi gyűrődést ruhán én még nem láttam, 

szerintem ebben aludt, ebben, ami most van rajta, ami olyan rettenetesen koszos. És a keze!

 Azt masszív fekete piszok borítja, az arcán kéklila folt, verekedés vagy valami szesz nyoma. 

A taverna mögül került elő… valami azt súgja, ő a tulaj…

Vigyorog megnyerően, vigyorgunk barátságosan mi is, de itt tuti nem fogunk 

articsókás omlettet enni, akármilyen finomnak is mondják.

50 évet lépünk vissza az időben.

Ahhoz képest, hogy ezt a helyet Olymbos éléskamrájaként emlegetik, nem sok veteményest 

látunk a településről kifelé menet. Augusztus van és szárazság, nyilván ez is az oka: 

a búzát és az árpát learatták, a paradicsomról leszedve a termés. 

Némelyik birtokon munka folyik, serénykednek a helyiek, de azért látni, figyelnek minket,

 mindig visszaintenek. Jobbra egy parcella már a következő ültetésre van előkészítve, 

alaposabban megnézve az is világos, hogyan öntöznek erre felé.

Gépek zaja itt nem veri föl a csendet, 300 évet lépünk vissza az időben.

A gyalogút végig illatol, ánizs növekszik mellette valószínűleg embermagasságúra. 

Mostanra  friss hajtásait lenyesték, úzósították és talán 

a kóstolgatástól olyan viharvert előző emberünk. 

Azt mondja a túraleírás, 4 és fél kilométer jól járható, jelzett út, 

rém boldog vagyok, egyszerű kis séta lesz, hisz lefelé haladunk. 

Másfél órácska kietlen táj, kő meg szikla.

Bámulatos. 

Szerencsénkre a hegyek sokáig takarják az emelkedő napot, 

különben megsülnénk ebben a katlanban.

Végig rakott úton járunk. 

Hüledezünk, micsoda meló lehetett ezt évszázadokkal ezelőtt megépíteni.

Nincs itt más, csak kő és a kövek közül minduntalan előtörő nemtommi ökölnyi hagymája,

a nap elől a kövek sziklahasadéka búvó bárányok

(erre párosan jár minden birka),

a kövek közt táplálék után kutató szamárcsaládok

(hármasával, van, hogy csak hasban, de akkor is hármasával),

az egyetlen fa kőbe gyökerezve,

és kőfalak, ember rakta támfalak mindenütt.

Komótosan lépdelünk, elmélkedünk tűnt idők dicső nemzetiről, minek sietni, megáll az idő.

Fura érzés kerít hatalmába, mintha figyelne valaki föntről, lássuk csak,

egy helyes, fekete kecskebak kíváncsiskodik felénk. Sokáig bámul… 

Legalább annyira megnéz minket, ahogyan mi őt, majd hosszasann kísér. 

Ő ott fönn, a hegy gerincén szökkenve, mi itt lenn, a két hegy ölében ugyanarra haladunk.

Itt a jutalmunk, előtűnik a tengerpart

és hamarosan az öböl is, ahová igyekszünk.

Nem győz betelni vele a szemem.

A balra látható félsziget Vroukounda. Az ókorban itt állt Karpathos négy ősi városának 

egyike, Vrykus. Virágzó település volt a 6. századig, de abban az időben szaracén és arab 

kalózok többször is kifosztották, így lakói új, jól védhető helyet kerestek maguknak. 

A hagyomány szerint 70 család költözött innen akkor Olymbosba, 

mindegyik vitt magával egy szamarat és épített ott magának egy malmot. 

A tengerpart közelében forrósodik a helyzet, nem takar minket árnyék. 

El sem tudom képzelni, hogy virágzott itt 2500 évvel ezelőtt bármi is.

Kő, szikla, forróság, kő, szikla, forróság.

Egy sziklahasadék bejáratát koponyák őrzik.

Emezt a nyílást ember alkotta, nem tudom, élőknek vagy holtaknak szolgált lakhelyül.

Csak bekukkantunk, űz tovább a perzselő nap.

 A romváros túloldalán végre barátságos árnyék fogad, kicsit üldögélünk alatta, elcsendesedünk, bámulunk, várunk. Talán még sosem hallottam ekkora csöndet. 

Pár méterrel odébb, Agios Ioannis barlangtemplomának lejáratánál 

végképp elhiszem, hogy ez a sziget legszentebb helye. 

Lent nyirkos, hűvös csend fogad, amit csak percenként tör meg a sziklamennyezetről lecsöppenő víz zaja. Ez a titka a keresztelőmedencének, fölülről kap szentelt vizet. Viszolygok a templomi mizériáktól, de ebbe, itt, muszáj belenyúlni. Hűs, ahogy 

az ujjaim közt elsimítom, hűs, ahogy a homlokomhoz érintem.

(Keresztet továbbra sem vetek.)

Gyertyát gyújtunk és miután kijövünk, észrevesszük az ősi várost... 

Mögöttünk Vroukounda földnyelve, a hegyeken túl az egész sziget.

Lenyűgöző.

Ősi lépcsők és falak maradványai, melyek évente egyszer, augusztus 28-án manapság is  benépesülnek. 

Hajóval jönnek ide az emberek, mások gyalog azon az úton, ahol mi is megérkeztünk. 

Kora délután egy templomi istentisztelettel kezdődik az ünneplés, aztán egész éjjel tart a mulatság. A csillagok alatt énekelnek,  esznek-isznak és hangoskodnak az emberek. 

Szent Jánost ünneplik és szerintem az ősöket.

Hisz ez itt a bölcső.

Romjaiban is fenséges.

A part mentén, kecskék kijárta ösvényen átsétálunk az öböl másik oldalára,

mert ott meg egy geoládát rejtettek el. Idén mi vagyunk a negyedik megtalálók.

Simán nudizhatnánk, nem látna minket senki, hacsak nem az ősidők szelleme(i),

akik állítom, hogy ott vannak és figyelnek.

Hopp, egy fejtörőcske: újabb életigenlésre sarkalló.

Még megnézzük az Agia Marinát, az egyetlen helyet az egész szigeten, 

ahol kellemetlen érzésem támad. Kezdődik a visszaút, itt látunk utoljára árnyékot.

Valahogy gyorsabban haladunk, holott emelkedővé alakult a reggeli lejtő.

Értetlenül bámulom az órát: másfél óra alatt, tikkasztó hőségben jutunk fel Avlonába.

Hátunk mögé kerül az utat mutató fügeóriás.

Egy görög kávéra még beugrunk Olymbosba,

finom a spenótos pitéd Olymposba,

isten veled Olymbosba,

nagyon sokáig nem látlak Olymbosba,

aztán szépen, egyre ügyesebben hazacsordogálunk a kacskaringókon.

párhuzam