Emberkerülők

 vagyunk. Na jó, inkább csendre vágyunk a szabadidőben. A férjem egész nap "gyári
munkásként" létezik, hatalmas, kattogó gépeket figyel, nekem meg a gyerekzsivaly a 
lételemem. Így talán nem annyira csodálni való, hogy egyébként a zajtalanságot keressük.
Ezért esett a választásunk Karpathosra és amikor az infók után kutatva kiderült, hogy helyi 
buszokkal is elérhető ott szinte minden, akkor végképp elköteleződtünk. Nem lesznek 
köröttünk magyarok csoportosan és nem halljuk, ahogy folyamatosan fikáznak (de igen, a 
két repülőút alkalmával bőségesen, mégis), nincs idegenvezető, aki mindentudón magyaráz. 

Ő az érkezés másnapján délben tartott tájékoztatót a szigetről, amikor mi már jó messze 
voltunk a fővárostól, hisz' reggel, a 7 órás busszal, azzal, ami a helyi munkásokat szállítja
 munkába, felmentünk a hegyi falvakba.  Azt olvastam ugyanis a fórumon, ezeket simán
végig lehet sétálni délelőtt, csak 2-ig feltétlenül át kell érnünk Aperibe, 
akkor indul vissza az utolsó busz Pigadiába. 

Pylesben szálltunk le a buszról, igen szegényes kis falu, kihalt, kora reggel van még.
Azt nem fotóztam le, ahogy a néni a nyitott budiajtóban a retyót takarítja a kefével 
tőlünk kétméternyire. Alapból pofátlan dolog mellékutcákon sétálgatni turistaként,
hasonló helyzetben komolyan háborognék...

 

A falu tetején sikerült az első malmos képet is ellőni, 

árnyékban állunk, enyhe szellő nyaldos, előttünk messze a tenger, hű, ez finom.

Innen kezdődött a galiba. 

Azt olvastam a neten, van itt valami hegyi ösvény, amin át lehet jutni Othosba, én meg 

kitaláltam hozzá, hogy közben Stest is érinteni lehet, így kábé találomra mutattam 

az utat a Jóembernek, hogy arra kéne elindulni. Hozta a gps-t és nagy 

valószínűségileg meglett az a dűlőút, ami abba az irányba vezet. 

Az mondjuk gyanús volt kissé, hogy arra csak hegyek vannak... 

amiket valószínűleg meg kell mászni...

Egy idő múlva eltűnt a piros-fekete jelzés és csak ilyen jelekre hagyatkozva 

haladtunk tovább. Balra mehetsz, jobbra inkább ne...

Azért valahogy mégis átügyetlenkedtük magunkat a következő falvacskába,

Stesbe, ahol amint meglátta a helyi egyházfi, hogy elővesszük elemózsiánkat, rögvest 

odakedélyeskedett és megkínált minket helyi sütivel, mandulás kárpátoszi baklavával 

(:jajistenemhűdefinom, ez várt a szobában is, érkezéskor:) közben kérdezte barátságosan, 

honnan jöttünk, á, Budapest, ott most komoly problémák vannak... 

ugye... a demokráciával...

Képet nem mutatok, templomot se kívül... 

Azért ott, egy picit, a malom alsó vitorlarúdjának a végénél megtaláljátok.

Ballagunk szépen felfelé Othosba, ahol a városka fölötti magaslatról ellátni Pigadiáig.

(:az apartmanunk ablakából pedig simán ide lehet zummolni:)

Mögöttem a város, fúj a szél, mint az állat, minek ide naptej, 50-es faktorú, 

ami ott lapul a táskában? Na, ezért hámlik most cafatokban a vállam. :) 

Valahol itt le kellett feküdnie a drágának és szerintem épp azon töprengett, miért is adta fel  akkor még éppen csak újsütetű legényéletét? 32 fokban lófrálásért? Vagy a kedvemért?

A helyzet nem volt ám reménytelen, mert közben beléptek a képbe a kabócák, 

pontosabban a hangjuk és megtaláltunk közülük egyet szemmel is.

Voladában sikátorok, egyre több gazdag ház, de azt majd nem itt mutatok,

 

templomtorony pontosidővel, és görögkávézás,

 

lépcsőzés föl meg le meg újra és mindenütt, Aperiben is.

 

Itt szinte csak amerikás görögök laknak, akik ilyenkor mindig hazatérnek.

Látszik is a gazdagság, fantasztikusan szép. 

A templom előtt gondolom azért van az a kerítés, hogy a labda ki ne guruljon az útra...

Itt meg is ejthetjük az első közös fotót az otthoniaknak.

Aztán a legbugonvéliásabb ház előtt Asony beadja a kulcsot. 

Én meg titkon reméltem, egész hétre, mert akkor legalább nem kattogtatással töltöm 

az időmet, hanem látással,  de a csodamasina csak lemerült a hétórás folyamatos 

igénybevételben, csak úgy, mint mi, úgy fájt a vádlim, ihajla, 

mehettünk izzadtan a tengerbe de csak késő délután.

Az út tehát járható,  valami 12 km (:lépcsőzés:),

fantasztikus és soha kocsival nem tenném meg, 

ha a fenekem alá raknák ingyér, akkorsenem.

Köszi, Pontikos!

Képtelenség

nyolc képben és néhány mondatban leírni azt, mi mindent éltünk meg az elmúlt héten. 

Mert először azt gondoltam, nem untatlak Titeket többel, elég naponta egy fotócska. 

Aztán szelektálás közben végképp eldőlt, nem fog ez így menni. Vagy azt írom, szép volt,
jó volt + pár kép, vagy összeszedem a gondolataim apródonként, rendesen,
hisz ez a blog tulajdonképpen az egyik naplóm.

Az indulás előtti utolsó pillanatban még szétnyírtam a Jóember egyik ezeréves gatyáját,

oldaltáska lett belőle, hurcibálja ő a szuper strandtörölköző/lepedőket, meg a vizet, 

nálam lesznek a műzliszeletek, a naptej, az útikönyv meg a pénz.

És elkészültek a szívecskék meg a matricák, amiket itt-ott elhagyunk majd 

(pecsétet akartam, de majd  hanyatt vágtam magam, amikor kiderült, kábé 

10 ezerbe kerül és olyant nem tudnak, amilyent én akarok, 

annyiból évekig nyomtatok itthon ekkora mütyűröket).

Persze, a reptéren megmotoztak alaposan, még a talpam is meg kellett mutatnom, 

igazad volt, Csibu, 

viszont sem előttem és sem utánam senki mást, mivel nálam csörömpölt csak a kapu.

Tóni hozta a gps-t azon könnyű volt beazonosítani, épp mikor járunk Halas felett és mivel szerencsére  ablak mellett ültünk, a 13. sorban, a vészkijárat mellett, 

kattant is a masina a kellő pillanatban.

Valami tintát önthettek jöttünkre a tengerbe, egészen valószínűtlenül kéklett és miközben csodáltam, hol a hajamat fogtam le, hol a szoknyámat, ha az elsőt hagyom szabadon lobogni a szélben, gyakorlatilag semmit nem látok, ha az utóbbit, akkor viszont mindenki belát. 

Mondták ugyan, ez a szelek szigete... 

Így aztán nem is tudtam fotózni a tengert, csak a szobánkból először.

Na, ez az a terasz, ahol minden reggel végignéztem  a napfelkeltét, hisz kipattant a szemem.

Nem kellett oda csörgőóra, egyetlen pillanatról sem maradtam le...

az első hajnalsugártól

a felemelkedésig.

S hogy sokáig ne sóvárogjak, ma reggel, a vihar után, fél percre 

narancssárgába öltözött a kedvemért itt is az ég.

"Hát ez borzalmas"

...mondaná a nagyanyám, akár csak az eljegyzésünkkor...

Készülődöm borzalmasan

hiszen csütörtökön elutazunk közös életünk első repülős, első külföldi, első nyaralásához. 

Szigetet kerestünk, picit, csendeset, ahová repülő is megy egyenest, így került képbe a szelek szigete. Először voltak kétségeim, mit csinálunk majd ott, a tengerparton heverés nem 

az én világom és mostan már a Jóembernek is kevés (legalábbis azt mondja), 

aztán ahogy ástam bele magam az infókba, nyűgözött le ez az azúr világ.

Azóta térképet nyomtatok meg útikönyvet, amit az utazásbolond Flögi fordított németről 
és töltött fel a netre, jegyzetelek, ilyeneket tudok már, hol ehető pontosan a legfinomabb 
gyrosz Pigadiában és hol sütik istenire a halakat Finikiben illetve merre érdemes a 
hegygerincen sétálni, ha az összes szélmalmot egyvonalban akarjuk lefotózni Olymboson. 

A helyi buszmenetrendet betéve tudom meg azt is, az egyik faluban a templom melletti 
tavernában egy nagyváradi csaj a felszolgáló. Állati hasznos, ugye?

Ilyen kártyákkal sakkoztuk ki, mikor hová megyünk pontosan.

A férjem itthon is fürdőnaciban jár, legyen már valami színe a tengerparton, abban bízik, 

barnul valamelyest a lakásban. (Itt egy óriási farkaspókot fotóz, ami betévedt hozzánk.)

Megvan minden szükséges papírunk, már a parkolást is lefoglaltuk Ferihegyen.

Végre elkészült a dijoprijás napszemüvegem, nónémen többe került, mint a férjem réjbenje, 

hogy ez mekkora disznóság. Egyébként meg csak lesek mögüle, lazítja a szemem, 

nyilván nem akar görcsösen szűkülni a pupillám a fénytől.

Bár megfogadtam a múltkor, a könyvespolc takarítása közben, hogy könyv nem kerül 

(na jó, szépirodalmi) a lakásba, mégis vettem kettőt antikvár, legyen mit olvasni 

a tengerparton, mert az android kijelzője sajnos nem e ink pearl. 

Pedig van már rajta egy jó kis Karpathos alkalmazás is...