Mennyire szerettem

ebben a házban élni, ha csak pár nap erejéig is, azt el nem tudom mondani. 

Már azt is kisebbfajta csodaként éltem meg, hogy lenyomhattam a bejárati ajtó kilincsét, sőt, kulcsunk volt hozzá. Ennél csak az volt jobb, amikor első koraeste a szobánk ablakában üldögélve meghímeztem az utolsó öltéseket az otthon elkezdett kereten. 

(:Ja, egy ideje hímzéssel járok mindenfelé, jobb esetben éppen csak be nem fejezett hímzéssel.:) 

A toszkán lankák és ciprusok nem hagytak nyugodni az út előtt, azok kerültek a picurka vászonra. 

A legutolsó ciprus zöldjét öltögetem itt nagy elégedetten. 

Gondoltam, másnap viszem magammal, keresek hátteret, csak akad valami olyasmi. 

Rögvest megtaláltam ott, ahol a Rásszelkrógladiátor búzakalászokat simogatott 2000-ben.

Kész, küldetés teljesítve, egészen elégedetten tettem a hátizsákomba.

Aztán megálltunk heverészni annál a bizonyos szerpentinnél

és nagy hirtelen előkerült újra a karikám, mert mintha illene az ide,

sőt illeszkedne a dimbek meg a dombok közé, nofene.

A gyöngyhímzők örömükben felragyogtak.

Toscana

2006 nyarán, egy társasutazás keretében jártam először Toszkánában. 

Társasutazáson, mondom, holott teljesen egyedül voltam ott. :)

Egyedül róttam Siena utcáit, egyedül ámultam a Pienza alatt elterülő völgyet és tudtam,

 egyszer visszatérek még oda, de akkor már nem lehetek egyedül, hiszen ezt a csodát meg

 kell mutatnom valakinek. Aztán egy San Gimignanoban készült képpel Munkupunkuvá

 lettem és bő fél évvel később betoppant az életembe Azavalaki. 

És tavaly ősszel végre elvittem őt Toszkánába. 

Elvittem, holott ő vezetett, miközben az anyósülésen 
kényelmesen elterpeszkedve somolyogtam magamban a vajonmitszólmajdhozzán.

Egy picurka faluban szálltunk meg egy régi-régi házban, aminek a kertjéből Pienzára láttunk,
 a könyvtárszobája ablakából meg az ikonikus szerpentinre. 

Ott volt tehát előttünk a nap bármely szakában Toszkána esszenciája, a Val d'Orcia.

És elmentünk együtt az oly régóta áhított Pienzába, ami persze már nem AZ a Pienza, 

hisz telve vagyon tömeggel, viszont ősz lévén egyetlen kabóca sem zúgott a fejünk fölött.

 Más volt ez a város, már nem az enyém, és nem is a miénk. Miénk az alatta elterülő völgy

 egy bizonyos útja lett, az Elisium útja*. Búza helyett ugyan maximum kaprot simogathatott

 a Jóember, de végtelenül teljes volt az élmény így is. 

Aztán persze meglett Siena, ahol éltem már valamikor, sokszáz évvel ezelőtt és mindennek ellenére 

MOST minduntalan eltévedtem benne, de ez csak hozzátett a mosthoz, a jelenemhez.

És aztán megfotóztam a képet, aminek a netről szedett változatát 17 éve hordozom a pénztárcámban 

és amiről kiderült, semmiféle fotótrükk nem is kell hozzá, elég az okostelefont a magasba emelni, 

miközben az emberem megtámasztja azt a kezével, mivelhogy az enyém kissé remeg az örömtől.

És megjártuk San Gimignanot annak a bizonyos kutas képnek a megismétléséért. 

 

Nos, a kép tanulsága szerint annó fiatalabb voltam és fittebb is sokkal, de boldogabb semmiképp.

Ez pedig csak egy szerelmes bejegyzés.

*

Egy bizonyos filmben, de melyikben?

Megismerkedésünk

 tizenhetedik évfordulóján a Jóember elvitt engem az Andrássy útra, és amikor ott két torokszorító pillanat közt föltekintettem az égre, visszamosolygott rám a Jóisten.

Hát szervusz... mondta... eléggé hiányoztál.