Pávás (zárójeles)

Ezt a rajzot a neten találtam, még február közepén rajzoltam fel a vászonra.

(évek óta szemezgetek ugyan vele)

A farktollakkal kezdtem és azt mondtam

(magamban, lassan, keserédesen)

naponta egyet, ha meghímzek, már elégedett leszek. 

(sűrű volt a suli, 17 hét egyvégtében)

Március utolsó napjára végeztem a szárnnyal és kábé itt múltak el a kétségeim.

(sokáig a kiválasztott színekkel nem voltam kibékülve, később csak a sötétkéket láttam túl sötéten)

A páva többi része ezután csak úgy kifutott a kezeimből,

így a tervezettnél picit hamarabb,  április 16-án tettem le a tűt

(tűket, mert lustaságból hármat használtam egyszerre, hiába az új szemüveg)

és vágtam el az utolsó szálat. 

(a többivel együtt a cérnavéges üvegbe tettem)

Kissé fénytelen lett az akkor készült egyetlen fotó.

(nem bántam, mert más terveim voltak a madárral)

Egy hétig hurcibáltam a hátizsákomban 

(Szlovénia és Olaszország határa közt ide-oda sétálgatva)

valami pávás háttérre várva, de az nem volt sehol, így kénytelen voltam elővenni a karikát itt 

(az utolsó délutánon):

Megmutattam a pávát a tengernek vagy a tengert mutattam meg a pávának?

(Még az is eszembe jutott, hogy megröptetem, szóval mozdult a kezem 

a hajító mozdulatra, de aztán hirtelen megállítottam nevetgélve.)

Nem röpülsz, te páva, jössz velünk haza!

(Szépségem)

Tavaszi héricses

Tavaly tavasszal elég sokat jártuk a közelben fellelhető hegyeket és szinte minden alkalommal utunkba akadt egy-két hérics, ami a legkedvesebb virágaim egyike. Mióta hímezgetek, mindig ott motoszkált a fejemben, hogy ezt is meg kellene ölteni, de az igazi lökést csak akkor kaptam meg, amikor a kedvenc hegyünk lábánál totálisan véletlenül ráakadtunk erre a rétre.

Itthon rögtön kezembe is vettem a ceruzát majd pár nappal később a hímzőrámát, 

így május közepére elkészült ez:

Elmókolgattam vele jónéhány hetet, így mire az utolsó öltést is beteltettem, 

a valódi héricsek rég elvirágoztak.

Fotót a kilombosodott füge árnyékában tudtam csak készíteni róla

illetve a varráshoz használt dobozomban: öttűst, cérnavégest.

A szeretemhegy lábához szinte napra pontosan egy évvel a felfedezés után vittem el, 

hogy megmutassam az eredetieknek. Nem volt túl szép az idő, fotóztunk párat, 

szemerkélni kezdett az eső, mehettünk haza. Bánkódtam kicsit, mert idén még 

nem másztam hegyet és sziklákon sem ücsörögtem napsütésben, de mivel 

a Jóember megígérte, hogy hamarosan visszavisz, kissé megnyugodtam.

Egy héttel később, április legelején eljött az a hamarost és akkor ragyogóan sütött a nap, 

így a héricsek teljes szépségükben pompáztak és

a cérnahéricsek is ezen a fotón mutatják meg igazi színeiket.

A hegyet is megjártuk, jelzetlen ám meredek úton fel és egy még járatlanabb, 

még meredekebb úton lefelé.

 Megyünk még oda, titkos ösvényei hívogatnak.

A kertünkben

 valahogy nem akarnak megmaradni a krókuszok, pedig többször is ültettem jónéhány hagymát. Azért van remény, mert tavaly végre előbukkant egy szál, ami pár napja ismét megmutatta magát.

Szerencsére fent hagytam a kereten a tavalyelőtti hímzésem,

amit a vácrátóti sáfrányok láttán öltögettem össze.