Álmomban

Lao Ce vagyok esetleg Weöres Sándor reinkarnációja. 
Ezt a mondatot álmodtam ugyanis reggelre:

S mennyivel lenne nehezebb örömből szőni takarót?

Valami hibádzik

mostanában az évszakokkal. Vagy velem... Mert mire elkészült a tavaszi kabátom, 

szakadni kezdett a hó... Pedig ebben szerettem volna holnap délután megnézni, 

áll-e még az Eiffel-torony...

Rém büszke vagyok az öltözékre több okból kifolyólag is. Gyakorlatilag egy hétvége 

alatt elkészült, nem bontottam, nem próbáltam(!), nem rohangáltam napokig 

gombok után, ráadásul azon kevés dolgok egyike, amiről bizton állíthatom, 

hogy jobban áll rajtam, mint Rozin.

Mondhatom ezt, mert tetszikolják máshol jó sokan.

Bár lehet, hogy az oszlop inkább az, amin kap a szem.

Vagy a kastélyunk... 

Az istállójában remekjó sütit falhatsz, ha járnál felénk.

(Ja, az a kabát, az a másik már csak pár reszelőhúzogatásnyira van a befejezéstől.)

Huszonévesen

számtalanszor dúdolgattam magamban egy bizonyos verset, álmodozva 

jövendőbeli kedvesemről közben, kire ráboríthatom 

akkor még nem létező kockás takaróm, hogy ölelje át, ölelje át... 

Az álmok meg ugye nem hazudnak, legfeljebb jó sokáig váratják 

az ember lányát a beteljesüléssel. 

Légjáró filozófusnak, kinek agyát a nap 28 órájában számok töltik meg, 

multifunkciós takaró dukál. Olyan, ami alkalomadtán szárnyként,

palástként, vagy emberrablás elengedhetetlen kellékeként használható.

(Korábban volt itt két fotó, melyet személyiségi jogok megsértésére

való hivatkozással a következőre kellett cserélnem.)

Szóval ez a takaró nem A TAKARÓ Tóni nélkül. 

Ugye látjátok Ti is?

(A családfő takarója)