2016. december 1., csütörtök

Az ominózus manószakállról még egyszer

avagy illemtani lecke a virtuális világban.

Azt már teljesen természetesnek veszem, hogy kampányszerű látogatóim igennagyon
 jelentősebbik része az itten találtakhoz nem tesz hozzá semmit, ergó azt sem mondja, bakkfitty.  
Nézi s viszi, amit lát. Viszi a pinterestre, viszi f.szbukra, viszi instagramra, viszi  blogjára, 
honlapjára, találkozom szembe saját munkámmal a világ másik oldalán nem alkotó ismeretlennél, 
aki még meg is köszöni, amikor dicsérik neki az énfotóimon szereplő éntáskáimat. 

Azt hiszem, a jelenség ellen feleslegesen tiltakoznunk, hisz azzal, hogy ebben a nagy 
és virtuális világban megmutatunk valamit, tulajdonképpen közprédává is tesszük azt. 

Akár tetszik, akár nem, bedobjuk a közösbe.

Talán ennek a folyamatnak ellensúlyozására készítek tutoriálokat. Így legalább
 megmarad az az érzésem, hogy amit lépésenként megmutatok, azt valójában elajándékozom. Időnként bosszant a köszönöm hiánya, de lassan belenyugszom: 
már annak örülök, ha valaki idekattint.

Az onlánynak (esetemben onközépkorúasszonynak) egyre emelkedik a tűrésküszöbe.

A f.szbuk három csoportjába tettem fel a manós linket. Lájkok ott a kép alatt nem
 jelentősen szaporodtak, ellenben itt két nap alatt ezeren fordultak meg. És mivel volt 
a bejegyzés alján az a kettő gondolatindító mondatocska, a népek gondolatai elindultak.

És találgattak. 
És találgattak még többen. 
És mivel rögvest nem kaptak választ a kérdésre,  háborogni kezdtek. 
És hiába írtam, hogy erről szól majd a következő bejegyzés, attól még türelmetlenebbek lettek. 

Miazhogy... megígértem... hogy ez így nem ferr..  

És lassan vége a manószezonnak.

...

Komolyan mondom, a másodikosaim türelmesebbek, mint "anyáik" és "nagyanyák". 

És jól neveltebbek is, bármennyire az ellenkezőjét hittem eddig.

Talán annak köszönhetően, hogy őket még nem szippantotta be a virtuális nagyvilág?

Jó lecke volt ez nekem is.

2016. november 28., hétfő

Szinte látom

és hallom, ahogy pillanatokon belül egyszerre jajdul/hördül fel 
és kap/csap a fejéhez mintegy ezer látogatóm, amint elárulom, 
miből is készítettem a manó szakállát.


Nem borzolom tovább a kedélyeket, nyílik a doboz teteje, mert abban lapul az,
ami tutira előfordul minden háztartásban.


Nálam tömegesen, mert egy korábbi technikaórán ennyi maradt meg 
a félszáz valami újrafelhasználása során. 


Nem a gurtnit, nem függönybehúzót, nem a felvetőfonalat szedtem szét, hanem a

PAPÍRBÓL KÉSZÜLT AJÁNDÉKTASAK FÜLÉT.

Az ilyesmi szigorúan műszálasnak 


az összehegesztett, csomótól deformálódott végét lenyisszantjuk,


aztán egy hegyes ollóval, tűvel, akármivel szépen, ügyesen felfejtjük.
(Újabb virtuális találós kérdés a kép készítési módja.)


Tovább felesleges mutogatni. Amikor elég hosszú részen felbomlanak a szálak, 
egyszerűen kihúzzuk egyenként azokat a helyükről, tetszés szerint összekötjük,- égetjük, 
-ragasztjuk, feltűzzük, -varrjuk, megfésüljük, kedvünkre nyessük, fazonírozzuk.


Ezt a szürkét nem is bántom tovább, lassan lejár a manók ideje, 
viszont hamarosan szükségem lesz némi angyalhajra.


Nos, ennyi a naaagy titok, minek lelepleződésére maximum 3 napot kellett várni.

2016. november 25., péntek

Mire jó

az általunk sosem használt kötött sapka?


Természetesen aprólékos műgonddal szétbontjuk a hátsó összevarrásnál,


lefejtjük róla a belső fülvédőt és a címkét és az elülső szűkítő meghosszabbításánál 
 szétnyírjuk. Ezennel véglegesen megfosztottuk sapkaságától.


Elővadásszuk a Zember kimosott, félpár zokniját és némi töltőanyagot,


hogy a szemünknek és a kezünknek kívánatosan megtömjük.
Némileg jégkrémre hajaz a valami, Ma...mra, csak annál lényegesen dundibb.


Behozunk az szerszámos házikóból két egyforma botocskát, azokból, 
amik a bábtartók készítésekor maradtak ki,


majd polár anyagból leszabunk két akkora csíkot, melyekkel ezek bevonhatók.


Géppel összevarrjuk sovány zsákocskákká, majd könnyedén ráhúzzuk azokat a botokra.
Kivételesen ugyanazzal a mozdulattal megoldható a kifordítás.


Szépen alakul, itt már tudjuk, a valami tökéletes lesz.


Botok a helyükre tuszkolva.


Talán sejthető, a valami lénnyé alakul.


Már csak be kell csomagolni a sapka kedvünk szerint szétszabott darabjaiba.


Több fázisfotóm nincs, annyira belemerültem a varricskázásba,


hisz jött a flow


és vitt magával, mint a szél,


keresztül négy estén.

Aztán egyszer csak azt vettem észre, már hárman vagyunk a nappaliban.


Fölülről is egy fotó


és egy másik srévizavé.


Lehet, nem olyan profi, mint az eredeti, de legalább az enyém.

Jó mulatság volt... szaladt kifelé a kezemből.

Ki nem találnátok, miből van a szakálla meg a haja.
Marhajó, minden háztartásban megtalálható.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...