2016. augusztus 28., vasárnap

Elfáradtunk

egy kicsit fizikailag és lelkileg is telítődtünk. Megjártuk, megéltük mindazt, amiért jöttünk, 
a maradék két nap már csak az idő múlásának  ráérős szemlélésével telhet. Nyugodtan
kávézgatunk a teraszon, ma ugyanolyan reggel virrad ránk, mint szomszédainkra.


7-kor megérkezik a tanker, hozza a gázolajat az erőműbe*, ami a sziget 
villamosenergiáját akkor is biztosítaná, ha véletlenül elállna a szél. 

 

9-kor befut valami flancos valaki  a saját hajócskáján, a saját helikopterecsjéjével. 
A nagy kikötő helyett az öböl legészakibb részén veti ki horgonyát inkognitózva.


Lenn a parton két szerelmes lány egymást fotózgatja. 
Pózolnak, ugrálnak, táncikálnak a hatalmas csokor rózsájukkal.

(Személyiségi jogok védelme ürügyén az illusztráció elmarad.)

Na, szedelőzködjünk! Picinyke autós körútra indulunk, ténfergősre. 

 Túl sok újdonság nem vár ma ránk, mellékes szórakozásként motívumokat gyűjtök**: 
Szent György ledöfi a sárkányt még mielőtt az kificamítaná lova lábát.



Ősi napmotívumok ugyanott. Búza és hal, bennük az élet.


Georgios Kostetsos félig és teljesen kész lírái Othosban.

 

Gazdagon burjádzó szőlőtőke Stesben, az Agios Panteleimonas ajtaján.


  A templom alatt fakadó forrásvíz fölött a névadó arcképéről készült mozaik. Érdemes 
elolvasni hosszadalmas szenvedéstörténetés akkor csöppet sem csodálkozunk ábrázatán.


Együttérző, mély sóhaj után tekintsünk felfelé, újabb lépcső jön, négy foka a tetőre visz. 


A következő faluról, Pylesről tavalyelőtt igen futó benyomásaink születtek, 
most meglepve tapasztaljuk, egyáltalán nem rozzant, sőt, nagyon barátságos kis falu.

 

Tóni szelest játszik a kék-fehér csíkosnak, hisz az is csak lobogva az igazi.

 

Ugye, hogyugye?

Ajánlom még figyelmetekbe a torony kétlábas rögzítését illetve 
a harangozó számára évek óta fenntartott thonet széket.

Forrást is találunk, természetesen templom alatt és míg tenyeremből kortyolom vizét, 
a férjem összekacsint egy helyi öregúrral. Tipikusan karpathosi férfiéletéről mesél: 
negyven évig hajózta a világ mindenféle tengereit, mire végképp hazatért. 
Ahogy beszél, nevet a szája, a szeme, az egész ember ragyog. 

Elirigylem a derűjét. Minden görög derűjét.

Zegzugos apró, rendezett utcácskákon sétálgatunk.


Duplán fotózunk, párhuzamosan. 

   

Ugyanazt  máshogy.

 

A jobboldali romos házban régóta nem él senki, lakóinak néhány holmiját még látni benn. 
Ezek ugyan jelentős értéket nem képviselnek, mi mégis csodálkozunk azon, hogy nyitott ajtó
 mellett is minden a helyén marad. Chiglioban, az elhagyott városban ugyanezt tapasztaltuk,
ott szerszámaikat hagyták szögre akasztva a gazdák, ki tudja mikor. 

 

A görög ember nem lop. 

Egyszer egy hatalmas szatyornyi élelmiszert találtunk a járdán, hiába nézelődtünk, a közelben,
 sőt, az egész utcában nem volt senki. Épülő, ajtótlan házba simán bemehettünk volna 
az ott tárolt száz doboz sörért meg a kábé ötven kétliteres üdítő egyikéért. Mesochoriban, 
a parkolóban több rekesznyi bort raktak le kisteherautóról, csak éppen nem jött föl érte
 senki, a sofőr simán elhúzott, az egész rakományt magára hagyva. Nem mondom meg,
 melyik kápolnácskában áll teli üveg uzó, raki és kosárnyi nyalánkság, 
mert már ne is haragudjatok, honfitársainkban nem bízok meg annyira.

Kellemes kis hely ez a Pyles a rengeteg zöldjével

 

Itt a járdák is tiszták, macska sehol, kuka nem bűzlik. 
Mellette öreg, használható szék meg egy másiknak a háttámlája.***


Az iskola ablakán kilesve szélmalmokon pihentetheti szemeit a helyi tanerő.

(Ha ugyan van ideje révedezni az égedelemhangos görög lurkók között.)


A játszótér itt sem EU-kompatibilis, ellenben a suliból július 19-én is zsivaj szűrődik ki.


Szemben irányjelző, miszerint most rögtön balra kell fordulnunk, arra megmászható 
egy újabb Profitis Ilias. Itt? Hol? Tekintgetünk körbefelé. Itt csak a lanka...


A titkos fenti helyett ideteszek pár képet az elsőről, az a mai nap során úgyis 
többször a látómezőnkbe kerül. Távolba veszve, barátságosan, 


közelebbről jobbra, majd balra kanyargó gyalogúttal,


végül impozánsabb megközelítésben.


Már megint ez a hegyre bazsalygás! 

Reggel az volt a terv, hogy keresünk egy jó kis  strandot a nyugati parton, ahol nincsenek
túl sokan. Az ötlet már eleve komolytalan, hisz ezen az oldalon mindig veszettül 
fúj a szél és a partok határozottan kövesek. Ma sincs ez másként.

Fürdőzés tehát ma sem lesz, ellenben lefényképezünk három kristálytiszta vizű bícset.

Szerencsére a kék padnál sincs most senki, ezért rögtön nyomozni kezdek. 
Emlékeztek? Tavaly egyetlen napig rózsaszín volt, épp akkor jártunk erre.

Ott van, amit keresek, áldom a felületesen festő görögi kezet. 


Ugye, ezek után elhiszitek nekem? De legfőképp én magamnak.

Ez itten egy varázspad, nincsen benne fotoshop, slussz és passz.


A nyugati oldalon ilyenek ma a kékek.


Mintha rémlene ez is: Mesochori kora délután.
Érdemes összehasonlítani a tavalyi késő délutános felvételekkel.


A roncsautós parkoló fölötti  lélekigazító**** helyről remekül belátni mindent.


Például azt a hegyet, egy újabb Profitis Iliast - negyediket a szigeten. 
Vagy az ötödiket? Na, ahhoz sem kapaszkodunk fel, kizárt!
Különben is, 1169 méter, alig kisebb, mint a Kali Limni.


Mielőtt letörölném a fintort az orrom alól, gyorsan megmutatom az 1795-ben öntött
 harangocska helyett az előtte álló fenyőt, mert arról erőteljes zaj hallatszik. 
Éktelenül muzsikál rajta egy kabóca. Kutatom vagy negyed óráig hiába, 
aztán Tóni 5 másodpercnyi hallgatózás után odamutat, ahol könyököltem. 


Ott van a kabóca, tényleg, erre az emberem (ennyi idősen!) szórakozni kezd vele: 
előveszi a telefonját és lejátssza neki a tavalyi kabócák hangját. Aztán felveszi azt a fültépő danolászást, amit erre válaszként kap, hogy majd szegény kabócát másként is becsaphassa.
Teljes siker: mi vigyorgunk, a kabóca meg önmagának énekel vissza újra, újra és újra.

Szegény állat teljesen kifárad, mintha be is rekedne. 

(Úgy sajnálom, hogy a Spartacus ösvényen nem csináltunk hangfelvételt, baromi kíváncsi lennék,  
mit szólt volna a mi kabócáink magyari dalaihoz.)


Mielőtt belepusztulna a cirregésbe, magára hagyjuk a kabócát. 
A település északi részébe tartunk, azt a fele még ismeretlen számunkra.


A napokban itt gazdag esküvő zajlott, a járdáról kétmaroknyi elhajigált gyöngyöt 
szedegetünk össze. Fűzök kombolóit belőlük, varázserejűt.


Már meg sem lepődöm, naná, hogy forrás fölé emelték itt is a temlomot.
Panagia i Vrissiani a neve, magyarul Miasszonyunk kútja.

Nagy a világ kereke, forog körbe-körbe.


Kóstolgatjuk a vizét, aztán ahhoz a kicsi, kék tetejű kápolnácskához, az Agia Sofiához megyünk,


ahol a hétvégén magokat szórtak egy másik ifjú pár fejére, ezzel kívánva nekik 
bőséges gyermekáldást. Babocska... a termékenység jelképe.

Meg a világom kereke.


Ilyesmi dolgokon elmélázva a távoli hegyre bámulok sóváran: 


tudom, milyen a túloldalon.


A mi utunk másfelé vezet.

Hullámok parthoz csapódását fotózzuk,


halat rendelünk a kékpados étteremben, 


és míg készül a vacsoránk, kutatjuk okát a valószerűtlen kéknek.


Hirtelen elhatározással, bár tudjuk, nem érünk oda napnyugtára, elindulunk a Kyriakihoz.

Feljön a hold , mire odaérünk.


Nemhogy a szívünk, a bejegyzésünk sincsen meg a könyvben.

Érthetetlen.


Egyáltalán... Mi a francot keresünk már megint itt? 

...

De legalább emberszerű újra a szelfi, kékpados.

*A sziget első, 1944-es generátora, mint ipartörténeti emlék megtekinthető a Larniotissa mellett.

**Vagyis mézédes, sűrű, aranyló helyi bor után kajtatunk, de a tavalyi már mind elfogyott, az idei szőlő meg 
még nem is érik. A pylesi kafenionban pohárkányit kóstolhatnánk, ha gyalog jöttünk volna.

***Szeretnék belelátni a vámos gondolataiba a poggyászok átvilágításakor, ahogy nézi, sorolja magában: 
törött korsófül, két összekötött toboz, rozsdás hálónehezék, szék háttámlája 
Apollon Kulturális Jótékonysági Csoport felirattal
Hogy nem röhögi el magát?

****Nem felejteni sohase: alázatosságról szólt az intelem.

2016. augusztus 23., kedd

Bármennyire

marasztal is a szívünk, a lábunk visz tovább. Azt elvileg az eszünk irányítja.


Most a nyugati oldalon kerülünk pillanatokon belül a település fölé.


Valahol alattunk lehet a malom, de azt innen már nem látni, ezért gyorsan beszúrom ide
a reggeli felvételt, amit a fürdőszobába menet lőttem. Akarnám látni majd, még egyszer, öregen, 
papika&nyanyika hajózva jön ide, újholdkor, bámulni a Tejutat*. 


De most menni kell, haladunk tempósan, utoljára erről az oldalról is rápillantunk 
az öböl három bejáratára,


aztán ahogy az út kanyarodik, mindegyik elvész a hátunk mögött.


Északra tartunk, erre csak nyomai vannak az életnek: kőrakás itt, romos ház amott.
Nem hogy madár... bogár se. Nincsen lehangolás, vígan kalandozunk, úton lenni jó dolog.


A háttérben Saria szigete, feléje tartunk az éppen csak cipőtalp szélességű csapáson.


Ezért hordanak csizmát, puha szárú sztivaniát az olymbosi asszonyok egész évben. 
Szúr, karistol a nemtommi, mintha pengék hasogatnák a lábszáram, ha nem figyelek eléggé.
Persze nem figyelek, nem erre figyelek, menni kell, megint lemaradok különben.


Gyorsan** megérkezünk az Agia Ekaterinihez, Karpathos legészakibb pontjára.
Hm... elvileg itt bivakoltunk volna.

Hol a kereszt, nincsen kereszt, nem azon múlik, te is tudod!


A kápolnácska előtt csöppet ejtőzünk az árnyékban,


a következő pár órában az úgyis kerül majd minket. 


Mellesleg jól keletelt az épület, és szintén elkélne benne egy alapos naaagy takarítás.


Távozóban lefényképezem az útjelző táblákat, világosan látni, merre van Diafani, arra kellene indulnunk, de mi, nem értem most sem, miért, elindulunk emerre, az ellenkező irányba. 

Na jó, arra vezet a legszélesebb út,


ami lefelé irányít minket,


le,


egyre lejjebb,


füstös sziklák közé, a kikötőn túl, ez már gyanús, de nincs időm félelmetesíteni magamban.


Szépen ballagok a férjem után még innen is tovább, be a parti fekete sziklák közé, ahol már csak négykézláb mászunk, mert ugyan a képen nem látni, de balra, lent, azok a kövek méteresek.

(Legszívesebben berajzolnám pirossal, merre, de az hogy nézne ki az igen szuper előtér mögött.)

Ott túlélőkémnek is feltűnik, hogy így nem igazán fogunk eljutni a kocsinkhoz, 
ránéz a GPS-re és azonnyombanmenten közeledni kezd felém. 


Háát... igen... nagyon letértünk az úttól, konkrétan 50 percig fölöslegesen bóklásztunk.
Csak 50 méterre vagyunk az úttól, 50 méterrel alatta.

Visszamászunk a táblához... nézzük és értetlenkedünk, hogy francba csináltuk?
Rötyörészünk... ezt elvéteni...


Mert tényleg jól jelzett az út, piros festékpöttyök virítanak mindenütt. Tízméterenként.

Egy romos épület mellett vadszamárka lakik, amint meglát minket, horkant egyet. 
Ergo köszön. Figyel, inkább les, nagyon félénk jószág. 

(Ja, én meg tőle tartok, mi lesz, ha nyargalni kezd utánunk és a fenekünkbe harap?)


Tóni szelíden hívogatja, igen-igen lassan a közelünkbe óvakodik, 
miközben egyre lejjebb és lejjebb hajtja a fejét. Dehogy fog bántani, csak kíváncsi!


Kézből nem fogadja el a hegymászó-szeletet, ezért Tóni leteszi egy kőre.  A füles odasunnyog 
nagy lassan, elveszi. Nyammog rajta szegény egy ideig, aztán visszajön a másodikért. 
Haj, nagyon szomorú kis csacsinak tűnik. Itt él magányosan... kórót eszik, vize sincs.
Csak abban bízom, ebbe az életbe született bele, ezt ismeri, így talán mégis boldog.

Már amennyire boldog lehet egy szamár az áfonyás zabszelet legyűrése után.


Nevenincs hegyvonulat oldalában baktatunk tovább, ekkor már dél felé, 
amikor elénk kerül Tristomo jobbról,


aztán szemből


és természetesen balról is hivogatólag kacsint ránk.


Ahogy eltűnik a világ vége, balra előbukkan végre a tenger, feléje igyekszünk, 


csak előtte átkelünk ezen a hegyen.


Tetejéről megint látni Tristomot, még egyszer, tényleg utoljára.


Föl és egyre följebb tartunk, kinagyítva látni a gyalogút vonalát,


amit a szintén lusta görögök kőrakásokkal támasztottak meg


évszázadokkal ezelőtt.


Chiglio (ejtsd immár Kiliosz)  nem halott város, amint azt idefelé hittem. A sziget északi 
részén élő emberek korábban kéthavonta továbbköltöztek, megvolt az ideje, mikor laktak
 Avlonában, mikor itt, mikor Tristomoban és mikor Sarian. Oda a marhák átúsztak 
maguktól, a birkákat és a kecskéket meg átvitték csónakkal a gazdák.

A sok apró házacska tehát hasonló célt szolgált, mint nálunk a jurta.

A görög ember a kő hátán is megél, sőt, az a lételeme.


A túraszandi viszont modernkori találmány és valójában vízparti sétákra lett tervezve.


Lassan kiérünk a sziget közepéből, megint előkerül a tenger.


Halad


és halad a kicsi ember a ménkűnagy pusztaságban.


Fúj a szél, mit fúj, letépi a fejemről a satyekot és huss, mielőtt követni tudnánk, merre repül, 
eltünteti. Tóni lemászik az útról, ezen hisztizek egy sort, jöjjön vissza, oda ne, de hajthatatlan.
Kutatjuk a messzeséget, ő türelmesen, én dühösen, amikor 7 perc keresgélés után 
szinte az orrunk előtt megpillantom. Visszakapom.


Vándorlás közben elveszíteni valamit, pláne sapkát itt, rossz ómen, tehát innentől 
szorosan a fejembe nyomva tartom. Jaja, fölöttem a felhő.


Tessék, a férjem mögött már ott fehérlenek Diafáni házai, de jó félúton vagyunk!


Csudákat! Most kezdődik a neheze, emelkedőre föl,


hegyre föl, igen, oda a jobb oldali két pukli közé. 


Még szerencse, hogy csak az éppen előttünk álló métereket lehet belátni, 
különben elgondolkodnék, ne forduljak-e vissza?

Van ott például középen az a kis kőfolyás, látjátok, ott visz majd az utunk s aztán fölfelé.
Ja... minden lejtő után jön egy emelkedő.


A látvány leírhatatlan, fényképezhetetlen. Ha rajtam múlna, még lassabban haladnánk,
bámészkodni kell, állandóan belecsodálkozni a ezekbe a lenyűgöző panorámákba. 
Vad szépség... szilaj szél... meghajtják akarata előtt magukat a fák.


Meghajtjuk mi is, veszettül kell figyelni minden lépésre. Már nem beszélgetünk és mégis beszélgetünk, mert amikor megfogalmazódik bennem valami, Tóni hátrafordul és válaszol. Harmadik napja rójuk a kilométereket, harmadik napja nincs más az orrunk előtt, 
csak kő, harmadik napja tisztul a fejünk. Furcsa, megfoghatatlan 
egymásra hangolódás az egymásra utaltságban. 


Közben a kövekből sziklák lesznek


és keskenyedik a csapás,


valami furcsa öröm fog el újra és újra fölfelé.
Már nem is akarom, hogy véget érjen ez az egész vándorlás.


És itt nincsen több fölfelé. 

Később a férjem elmondta, hogy a felkészüléskor megnézte a metszeti képeket és látta,
hogy egy méteren belül 50 méteres szintkülönbség van, de azt gondolta, 
a józan paraszti pesti eszével azt gondolta, biztos hibás a rajz. Nos, nem az. 

Alattunk egy kőlépcső. 

Xyloskala

Hogy meredek, az nem kifejezés.

Itt értem meg, miért aházott olyan elismerően Manolis, amikor megtudta, ezen jövünk vissza. 

Szerintem én publikálom róla az első képeket a neten. 
Aki erre jött, annak nyilván nem a fotózás volt az elsődleges itt.


Egy pillanatig sem jut eszembe, hogy ne menjek le rajta, 
kábé 20 kilcsimetrit kéne különben kerülni.


Ereszkedik lefelé az emberem,


jóval lassabban, de követem,

 

meredeken le.


Ha legurulnánk, ott kötnénk ki, amott lent,


gondolok bele egy pillanatra, meg is szédülök a lehetőségtől, tán éppen meg is ijedek. 
Egyszerre csak eltűnik a férjem szemem elől, ideje elhessegetni a rossz gondolatokat és a nyomába eredni. Ott megy a kanyar után tempósan, nagyon elemében van, látom a mozgásán, boldog.


Fütyörész már megint.


Nyilván régi időkön mereng, mert a Το καπηλειο-t fújja felém a szél.


Να σταθώ στα πόδια μου-t akkor szokja fütyölni, mikor dühösen keresi az igazságot,
szóval az most nem egészen passzol ide hangulatilag, de vétek lenne kihagyni.


Aha, most bölcselkedik épp a GPS fölött, a Της δικαιοσύνης ήλιε νοητέ-t 
hallhatom századszor sajátos feldolgozásban.


Ami különben gyönyörűszép. Óvatosan mászik a füledbe. 
A Nap igazsága különösen illik ehhez a vadregényes északkelet-karpathosi  atmoszférához.


Nos, akkor csak vigyázva, itt egy szakadék.


Pantelis jár az agyamban, meg a Της Καρδιάς Μου Το Γραμμένο,
amit harag nélkül hallgatni többé nem tudok***.


Áll a kicsi ember, bevárja a másikat.


Szelídül a táj, szaporodnak a fák, versenyt zúgnak rajtuk a kabócák.


A jelzéseket felfestő illető időnként arcocskákkal üzen. 
Kíváncsian lesünk előre, ugyan mi vár ránk, hisz ezután már csak lefelé kellene tartanunk..


Lefelé, persze, na igen, de hoool, te jó ég!


Hogy is mondta Manolis?


Csak lassan.


Óvatosan.


Step by step.


Másként nem is lehetséges.


Minél borzalmasabban nézek ki, annál jobban érzem magam. 


Tavaly hozzászoktam a muszájkendőkhöz, manapság egy tapodtat sem mozdulnék 2-3 nélkül. Tökéletesen beváltak, nem égek pecsenyére. Ma sem, ezen a nyolcórás sétafikán, 
aminek a szakadék melletti kis egyszerű lanka után a végére érünk.


Innen már szinte a kocsinkat is látni.


Betérünk az oázishoz, arcot mosunk, kezet és lábat. 
Végre tenyérből iszunk frissen csobogó forrásvizet és nem szopókából.


Viszlát, Vanantán túli hegyvonulatok. 
Vajon meddig álmodom majd veletek?


Hazafelé megállítom a férjem ennél a táblánál****.

Mögötte a mi Karpathosunk:

Olymposi régió
Avlona - Vrykous - Tristomo

 

Emeljük tekintetünket 30 fokkal balra egy szívemnek kedves másik fotó erejéig.
 Autó a szerpentinen napszemüvegessel. Az elkövetkező két napban így közlekedünk.

Arccal a civilizáció felé. Irány Pigadia Karpathos város.


Suhanunk tempósan, szól az otthonról hozott CD.

Egy szót sem szólok, mégis megáll... A Profitis Ilias felhőbe burkolódzik.


Kattintok és miután visszaszállok a kocsiba, megmagyarázhatatlan dolog történik: folyni 
kezdenek a könnyeim. Nem sírok, az nem ilyen... Hangtalanul ömlenek a könnyeim. 
Hiába próbálom ráfogni a cúgra meg a naptejre, ami állítólag belement a szemembe, 
folynak Aperiig. Hát megcsináltuk. Visszajöttünk a világunk végéről.

Két napig nem tudta senki, hol kóricálunk.

...

Biztonsági okokból túránkra magunkkal cipeltünk két konzervet. Az egyikben "muszaka" volt, 
a másikban "sztifádó" zöldborsóval. Ez lett az ünnepi vacsoránk.


Nos, a görög készételek épp oly szörnyűségesek, mint a magyarok.

Hogy úgy mondjam, vállalhatatlan, de különben ki hinné el, 
hogy ez a mai 13 km nem volt olyan könnyed, ahogy azt a szövegből kiolvasni.

*Ez most kimaradt, lévén telihold. Pedig éjjel harmadszor is fölkeltem, hátha lemegy és kiragyognak helyette a csillagok. 

**Relatív, 40 perc az a gyorsan.

***Február 18-án hóttrészegen autóba ült és 150-nel nekiszáguldott egy korlátnak. Haragszom rá rettenetesen.

****Még jó, hogy valaki lefeszegette róla Diafani nevét, különben kénytelenek lennénk visszajönni jövőre azért,
hogy elkutyagoljunk oda is.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...