Toscana

2006 nyarán, egy társasutazás keretében jártam először Toszkánában. 

Társasutazáson, mondom, holott teljesen egyedül voltam ott. :)

Egyedül róttam Siena utcáit, egyedül ámultam a Pienza alatt elterülő völgyet és tudtam,

 egyszer visszatérek még oda, de akkor már nem lehetek egyedül, hiszen ezt a csodát meg

 kell mutatnom valakinek. Aztán egy San Gimignanoban készült képpel Munkupunkuvá

 lettem és bő fél évvel később betoppant az életembe Azavalaki. 

És tavaly ősszel végre elvittem őt Toszkánába. 

Elvittem, holott ő vezetett, miközben az anyósülésen 
kényelmesen elterpeszkedve somolyogtam magamban a vajonmitszólmajdhozzán.

Egy picurka faluban szálltunk meg egy régi-régi házban, aminek a kertjéből Pienzára láttunk,
 a könyvtárszobája ablakából meg az ikonikus szerpentinre. 

Ott volt tehát előttünk a nap bármely szakában Toszkána esszenciája, a Val d'Orcia.

És elmentünk együtt az oly régóta áhított Pienzába, ami persze már nem AZ a Pienza, 

hisz telve vagyon tömeggel, viszont ősz lévén egyetlen kabóca sem zúgott a fejünk fölött.

 Más volt ez a város, már nem az enyém, és nem is a miénk. Miénk az alatta elterülő völgy

 egy bizonyos útja lett, az Elisium útja*. Búza helyett ugyan maximum kaprot simogathatott

 a Jóember, de végtelenül teljes volt az élmény így is. 

Aztán persze meglett Siena, ahol éltem már valamikor, sokszáz évvel ezelőtt és mindennek ellenére 

MOST minduntalan eltévedtem benne, de ez csak hozzátett a mosthoz, a jelenemhez.

És aztán megfotóztam a képet, aminek a netről szedett változatát 17 éve hordozom a pénztárcámban 

és amiről kiderült, semmiféle fotótrükk nem is kell hozzá, elég az okostelefont a magasba emelni, 

miközben az emberem megtámasztja azt a kezével, mivelhogy az enyém kissé remeg az örömtől.

És megjártuk San Gimignanot annak a bizonyos kutas képnek a megismétléséért. 

 

Nos, a kép tanulsága szerint annó fiatalabb voltam és fittebb is sokkal, de boldogabb semmiképp.

Ez pedig csak egy szerelmes bejegyzés.

*

Egy bizonyos filmben, de melyikben?