Kapor

Egyetlen szál kapor növekedett a kertünkben és ennek örömére kiválogattam a színben leginkább hasonló fonalakat a készletemből, majd pár órácska alatt meghímeztem a szárát és az ágbogát,

aztán besúvasztottam a hátizsákomba. 

Összesen ennyi cuccal mentünk 3 napos kiruccanásra a Tátrába. 

Ott gyorsan körbeszaglásztuk a Csorba-tavat, megittuk az első Kofolát

és ennek a táblának az utasításait követve átsétáltunk

a Poprádi-tóhoz,

itt béreltünk ugyanis szállást két éjszakára. A szoba puritán, belőle a kilátás remek,

a tájékoztató pedig minden igényt kielégítő. 

Mire megtaláltuk a helyünket, már jócskán benne jártunk a délutánban 
és erőnkből is csupán egy tókerülő sétára futotta. 

Elbűvölő a hely, csupa olyasmi vesz körül, ami szeretek. Tóparti szállás, kövek, sziklák, 

hegyek és köztük a távolban ott a Kapor, amit holnapra tartogatunk.

Most a hegyimádatuknak áldozatul esett emberek szimbolikus temetőjében 

bóklászunk inkább. 

Elnémít az emléktáblák és a keresztek sokasága. 

Az intést komolyan vesszük mégis, így másnap reggel a saját tempónkat követve

 nekiindulunk az útnak. Előbb a fák tűnnek el, aztán a bokrok, majd  

átveszi a hatalmat a kövek zöldessárga ragyogása.

  

A nagyobb sziklák minduntalan arra ösztönöznek, hogy letérjünk az útról és felálljunk rá,

 ezt a mögöttünk loholó siserehad általában örömmel nyugtázza. 

Nem foglaljuk el majd előlük a legjobb kilátópontot.

Számtalanszor megállva, ezer virághoz lehajolással másfél óra alatt jutunk el a  Hincó-tavakhoz.

Ez az utolsó laposabb helyszín, így a tó mélyének fürkészése helyett 

a szemközti szerpentint méricskélve

gyűjtögetünk erőt a továbbhaladáshoz.

Befalunk egy-egy Tátraszeletet, aztán nyomás. 

Komoly szintemelkedés után, 250 méterrel feljebb veszem elő a hímzésem, hisz ott a Kapor!

Persze nem az, csupán a Felső-Kapor-Hágóhoz értünk fel. 

Innen még masszívabb kaptatón haladunk bárkinél lassabban, ám türelmesebben,

megpihenve olykor.

 

Felérve újra előveszem a karikám, ott a Kapor!

Persze ez megint csak nem az, olvastam, hogy itt többször becsapódik az ember.

Csak a kisebb csúcsra értünk fel, ahonnan borzasztó a látvány, az igazi Kapor igazi tetején hangyányiak az emberek. Mégsem az rémíszt, hogy megyek oda fel, inkább az, hogy jövök onnan le. *  

A színeket legalább eltaláltam, szóval nem kéretem magam tovább, mehetünk.

És innen indul az a szakasz, amiből a legnagyobb móka lesz végül, 

ez már igazi sziklamászás, teljessé lesz az én boldogságom is. 

Kaprom a Kaporon, 2363 méteren. :)

A csúcs persze foglalt, így kénytelenek vagyunk kicsit nyugatabbra húzódni, ahol nem ücsörög senki.

Szerencsénkre, mert innen hibátlan háttérrel fotózható a bakancsunk,

a Fenyves-tavi-völgy terül el mélyen alattunk.

Leírhatatlan érzés, pár pillanatig a mindenség urainak érzem magunkat.

Hosszú percek múlva ocsúdok, még mindig kezemben tartom a karikám.

Egészen meghatódom: mint az ősember, aki vadászat előtt zsákmányát festi a falra, 

úgy hímeztem ezt és most meghódítottam/tuk.

Másfél óra ott fenn, mérni sem kell,

egyszerre kezdünk szedelőzködni. 

Lefelé jobban mutatja magát az út,

a Nagy-Hincó kékje is mélyebb,

valami kaporra hajazót is találok (talán murok),

a szerpentinen is végigfuthat a szem,

és megy azon a láb is

ilyesmi örömmel.

A vendégházban vacsorálunk, remek szlovák ételekkel lakunk jól

és csak másnap reggel, miután egy utolsó fotót lövünk a szobánk ablakából,

indulunk vissza ezen a lélegzetelállítóan szép úton,

 

ami minduntalan csalja visszafelé a szemem meg a szívem.

2022. július 17-19.

Kevésbé kényelmesek egy nap alatt letolják ezt a túrát.

A hímzéske azóta lekerült a keretről, belőle is könyvlap lett. A virágzat franciacsomóit a vendégházban hímeztem, miközben a Jóember jóízűen hortyogott mellettem. Ki-ki a maga módján készült a másnapi hegymászásra. :)

Minta innen.

* Tóni készített egy fotót ott rólam, amin látszik, mennyire be voltam tojva. "Nincs az az Isten, hogy én oda felmenjek..." Rettenet. Na az nem lesz sehol a profilképem. :)