2016. december 28., szerda

A szünet előtti utolsó héten

az egyik nyolcéves naponta megkérdezte, mit kérek én karácsonyra? 
Különösebb vágyaim az utóbbi időben nincsenek, 
ezért gondolkodás nélkül mindig azt feleltem, hogy karácsonyfát.

Pedig nem is azt, simán mondhattam volna, hogy képeslapot. 

Merakarácsony nekem akkor kezdődik, amikor bontogatni kezdem a borítékokat. 

Tényleg. 


Mutatom a lapokat egyenként, hátha valakinek megakad a szeme az egyiken és elkészíti jövőre, 
akár Bea az én tavalyelőttimet. Nagyon vigyorogtam, amikor megláttam, vigyorgok még most is.


Soha életemben nem találkoztam vele, sőt, a hangját sem ismerem, 
mégis összekötődtem vele láthatatlanul ebben a virtuális nagyvilágban. :)

Hasonlóan ismeretlen ismerősömtől érkezett egy igazi foltos fenyőfácska.
Éva halasi tanító néni és természetesen foltokat varr, pontosan, szépen, vasalva, 
türelemmel, ahogyan az a foltozók nagykönyvében írva vagyon.


Rudolfot Juci készítette nekem, akinek Barbaral játékában sorsolódtam. 
Továbbra is állítom, ez a legszebb munka, ami a képeslaposdi kapcsán készült,
icipici keresztszemes öltésekkel, alig észrevehetőn fémszálakkal csillagozva.


A következő egyszerűn megvalósítható, belül tanításokkal sűrűn teleírva, 
tán legjobb lenne, ha egész évben magammal hordanám. :)


Csütörtökön kora reggel a postaládánkban csak úgy, bélyeg nélkül bedobva találtam emezt.


Macskás, persze, macskás lehet csakis, ezt mutatnom kell belülről is.
Most hetedikes, volt tanítványom rajzolta nagy örömömre.


Ez volt a múltam, itt következhet a jelenem, az ákombákos. :)


Íme az idei krisztmaszdórdekorésön
kiegészülve két szívemhez szóló nyomdaipari termékkel. :)))


Lassacskán megtelik a dobozom,


tele van szép emlékkel, áldással és békességgel.

2016. december 23., péntek

Mindig

nagyon zűrös a decemberem, az idei még a szokásosnál is húzósabb lett. 
A suliban annyira elöntött a karácsonyi mizéria, hogy mire tegnapelőtt hazaestem, 
dühömben azt gondoltam, idén fát sem állítunk. 

Besokalltam, kész, elég, a karácsonyt ezennel elnapolom (vagy inkább kompletten ki is hagyom)!

Ám a karácsony ezt nem volt hajlandó tudomásul venni 
és az összes elégedetlenkedésem meg morgolódásom ellenére bekopogtatott hozzánk. 

Az első koppanások a postaláda irányából érkeztek. 



Egy kivételével bontatlanul várják 24. estéjét, akkor kerülnek majd fel egyszerre 
a konyhaajtónkra, amin máig az idén elfogyasztott étcsokik papírjai gyülekeztek. 
Jól látjátok, nincsen köztük kettő egyforma.



De vissza a levelekhez: mesét is akkor kaptok majd róluk, 
mert ahogy a borítékokat tapogatom,  lesz belőlük bejegyzés. 

Küldtem lapokat persze én is. Elég sokáig törtem rajta a fejem, 
kinekamelyik munkáját kopizzam le, de végül ezt sem loptam el teljesen. 

Hogy lehetne a lapom piros + fehér + kockás + hímzett + redwork jellegű + az enyém?

Abban a pillanatban, ahogy ezt a hat kritériumot megfogalmaztam, kifutott a kezemből 
egy rajzocska és akkor már nem is akartam mást, csak nyomban megvarrni.

A nyomban decemberben igen tág fogalom.

Idén tizennégyen lettek, tán ennyire elégedett még lapommal soha nem voltam.



Csak ilyen egyszerű mindegyik.



Ezt, a legfelsőt küldtem Jucusnak, aki véletlenül lett párom Barbaral képeslapos játékában.


Apropó! 
Képeslapos játék.

És arra, hogy akkor ezekért milyen gyönyörűségeket kaptam cserébe?

Régen volt, bizony, régen! 
Azóta sokat változott a világ, például már nyalni sem kell a bélyeget.


Mondom, a karácsony itt toporog az ajtónk előtt. 
Ideje szépen, lassan beljebb tessékelnem az ajtón.

Azon a bizonyos konyhaajtón.

2016. december 18., vasárnap

Amint reggel

a nappaliba léptem, az első pillantásommal a sarokba lestem, ott vannak-e még? 
Vagy ott vannak-e megint, mert tuti, hogy az egész éjszakát végigrandalírozta 
a lakásban néhány apró lény.

Itt vannak. 


Már hárman vannak. 


Hárman annak ellenére, hogy a szürke elkészültekor megfogadtam, ebből ugyan nem lesz
 második! Aztán persze nem tudtam nemet mondani egy kérésre kettő sapkáról. 
Morogtam ugyan magamra egy sort, hát honnan fogok ezekre keríteni tíz estét, 
amikor itt van ez a decemberi nagyhajrá. Ehh! 

Gondolkodni, átgondolni, fejben újravarrni volt időm a vasutazás közben, ésszerűsíteni
 jónéhány dolgon, így jóval gyorsabban születtek meg ketten, mint a prototipus.

Itt van mindjárt a láb kérdése...


Ezekbe már nem jutott anyacsavar 


és mégis állnak, mint a cövek. 


Géppel is lehet varrni a kötött anyagot, nem csak kézzel, bár szegénydrága (igenolcsó) 
varrógépecském alaposan megnyüszögi olykor a dolgot. 

No, ennyi, nem szaporítom a szót. 

Ezek ketten hamarosan máshol rohangásznak éjszakánként.


Egyes (ismét bajuszos) vélemények szerint a baloldali lány, de nem ezért kapott 
ilyen pici szakállt,  hanem azért, hogy pulcsijának télapós mintázata is látszódjék.

Manóügyi bejegyzéseim véglegesen lezárandó kaptok néhány szakállvariánst,


meg egy léckarácsonyfát,


és egy lesifotót a nappaliban uralkodó állapotokról.


Mert az iskolai karácsonyozás otthon is nyakig elönt.

2016. december 1., csütörtök

Az ominózus manószakállról még egyszer

avagy illemtani lecke a virtuális világban.

Azt már teljesen természetesnek veszem, hogy kampányszerű látogatóim igennagyon
 jelentősebbik része az itten találtakhoz nem tesz hozzá semmit, ergó azt sem mondja, bakkfitty.  
Nézi s viszi, amit lát. Viszi a pinterestre, viszi f.szbukra, viszi instagramra, viszi  blogjára, 
honlapjára, találkozom szembe saját munkámmal a világ másik oldalán nem alkotó ismeretlennél, 
aki még meg is köszöni, amikor dicsérik neki az énfotóimon szereplő éntáskáimat. 

Azt hiszem, a jelenség ellen feleslegesen tiltakoznunk, hisz azzal, hogy ebben a nagy 
és virtuális világban megmutatunk valamit, tulajdonképpen közprédává is tesszük azt. 

Akár tetszik, akár nem, bedobjuk a közösbe.

Talán ennek a folyamatnak ellensúlyozására készítek tutoriálokat. Így legalább
 megmarad az az érzésem, hogy amit lépésenként megmutatok, azt valójában elajándékozom. Időnként bosszant a köszönöm hiánya, de lassan belenyugszom: 
már annak örülök, ha valaki idekattint.

Az onlánynak (esetemben onközépkorúasszonynak) egyre emelkedik a tűrésküszöbe.

A f.szbuk három csoportjába tettem fel a manós linket. Lájkok ott a kép alatt nem
 jelentősen szaporodtak, ellenben itt két nap alatt ezeren fordultak meg. És mivel volt 
a bejegyzés alján az a kettő gondolatindító mondatocska, a népek gondolatai elindultak.

És találgattak. 
És találgattak még többen. 
És mivel rögvest nem kaptak választ a kérdésre,  háborogni kezdtek. 
És hiába írtam, hogy erről szól majd a következő bejegyzés, attól még türelmetlenebbek lettek. 

Miazhogy... megígértem... hogy ez így nem ferr..  

És lassan vége a manószezonnak.

...

Komolyan mondom, a másodikosaim türelmesebbek, mint "anyáik" és "nagyanyák". 

És jól neveltebbek is, bármennyire az ellenkezőjét hittem eddig.

Talán annak köszönhetően, hogy őket még nem szippantotta be a virtuális nagyvilág?

Jó lecke volt ez nekem is.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...