2016. augusztus 31., szerda

Nyaralásunk utolsó

másfél napja a búcsúzás jegyében telik. Elég vegyesek az érzéseink, a kedvezőtlen 
változásokat vesszük észre mindenütt. Karpathos déli része számunkra elveszett: 
minden dombra, hegyre, völgybe dózerek vájnak újabb utakat, az összes kiszögellésre
 kápolna épül, szállodák emelkednek minél magasabbra, az utcai szemétgyűjtő konténerek 
délelőtt telítődnek, Pigadiában benzin, a magyarlakta apartmanokból lecsó szaglik. 

Már csak 6 hét és visszaáll a régi rend, de az már nem az a régi rend.*

Ccc... 

Húzzunk el mégdélebbre!

Az egyik nagy kanyar bal oldalán festett kövek, többségében rózsaszínek és kékek. 
Azt mondja a mese, hogy az elsőket gyerekre áhítozó nők festették, teliholdkor  varázsolva
maguknak  fiúcskát vagy kisleányt. Manapság mindenféle színben "pompáznak" itt (is) kövek, 
mert micsoda fergeteges jó buli idegen országban kicsit rosszalkodni, tilosban járni, satöbbi. 
Nyilván a helyiek sem nézik jó szemmel ezt a tevékenységet, mert az utóbbi években
maximalizálták a megfesthető kövek számát. Évente egy azaz egy darabot 
jelölnek ki ilyen célra, azt 2016. július 21-én még nem barmolták össze semmilyenre.


A Diakoftis strandja felé vezető földúton jobbra kanyarodunk, 
egy egészen keskeny földnyelven immár innen a Kastello-fok.


Hajlamos vagyok három összehajintott kőben ősi város nyomait felfedezni,
ezekben védállásokat látok inkább és lövészárkokat.


Valami háborúság lehetett itt, érzem minden idegszálamban,


hiába terelgetné figyelmem ezer virág  kecses fürtje másfelé.


Rendkívül kellemetlenül érzem magam. Félek. 

Iszonyatmód fúj a szél, tép, cibál, hiába, neki is van igazsága. 
Ha akarja, fölkap és porszemként rebbent tova. Legszívesebben négykézlábra 
ereszkednék, hogy biztonságban érezzem magam.


Tóni bezzeg elemében van, katonai terület, magyaráz és tényleg**, felmászik a 93 méterhez, 
én pedig egy félig megmaradt falhoz támaszkodva próbálom palástolni rémületem.


Rettegek... 

És akkor előkerül Kassos felől két vadászgép. Fölöttünk gyakorlatoznak fülsiketítő
dübörgéssel: rácsapásokat hajtanak végre körülöttünk lévő célpontokra. Iszkolnék elfelé,
nincsen türelmem szögeket belőve fényképezni a világítótorony funkcióját ellátó irányfényt.


El innen, bárhová, a partoldaltól biztos távolságra lépegetek bizonytalanul.


Karpathos legdélibb*** pontját ennél jobban nem merem megközelíteni.


Az Exo Elaris piciny és sekély öble sem villanyoz fel, 
pedig kényszerzubbony mentőmellény nélkül lebeghetnék vízében.


Marsbéli a táj, kecskementes övezet.


Megkönnyebbülök, amikor visszaindulunk a kocsihoz.


Lépésről lépésre alakul barátságosabbá,


derül újra szerethetővé a kék.


Damatria kavicsos a strandján kötünk ki, ahol mérhetetlen a nyugalom, 
szokásos kettő tevékenységünkhöz éppen tökéletes. 


Igen kevesen vannak a parton, jobbára görögök. Mellettünk huszonéves fiú 
a Harry Pottert olvassa fennhangon angolul, barátnője időnként kiigazítja a kiejtését. 

Nagyon helyesek, legeltetem rajtuk a fülem.

Talpig feketébe bugyolált jelenség... Itt? Egy a pap? Naná! Ő is csak ember.


Kedélyesen társalog bikinis nőszemélyekkel, majd elvonul a legtávolabbi szikla mögé,
levetkőzik és besétál a tengerbe. Fehér bugyogót képzelek rá, piros nyelvkiöltős krampuszkákkal. 
Egy óra múlva jön vissza, a görögök kábé ennyi időt töltenek a parton.


Pláne délben. Ideje a sziesztának, indulunk mi is.
Megszáradtak a szandijaink, mintha újak lennének megint.


Frissek, tiszták, nyoma sincs rajtuk az északi hegyen-völgyön általnak.

Pormentesen mégsem kerülhetnek haza, 
késő délután, hirtelen elhatározással útra kelünk mégis.


Dombocskára mászunk csak, mégsem megy könnyedén. Emberemnek dagad a lába.
A szokatlan megterheléstől ödémás bokáját lesem és közben áldom az orvos nevét, 
aki huszonéve mégis visszavarrta a lábfejét****.


Nem kérdés, megyünk így is, utoljára megjárni a sziget Kamínóját.


Tegnap esti dühünk, csalódottságunk semmivé foszlott, Vasárnapocska visszahív.


Το εκκλησακι απλο, απεριτο, μικρο στολιδι στην κορφη του βραχου.
Egyszerű kápolna, sima, kis gyöngyszem a szikla tetején.


Negyedszer is új az arca: napnyugtában először.


Távol esik a várostól, mégis nagy forgalmat bonyolít. Most sem maradunk sokáig kettesben,
rögtön megérkezik két görög kamasz. A fiú karakán, a lányka megilletődött, épp, 
mint én szokom lenni az ilyesmi szeeent helyeknél. Talán amerikánus görög lehet,
kinevelődött a hangosságból. Somolyogva lessük, mi történik. A srác többször bezavarja a 
fedetlen vállú(!), rövidnacis(!) lánykát a kápolnába, hogy aztán újra és újra kiléptében 
mintegy véletlenül lefényképezze. Cibáltatja vele a harangkötelet s mivel azt is csak 
egyszer rándítja félénken, mutatja, hogy kell helyesen rángatni: ő bezzeg határozottan 
és hangosan kolompol. Látod, így kell, büszkélkedik.

A hang mindenüvé elhallik.

Igen.
Még én is értem.
Örömnek is megszentelt ez a hely, nem csupán siralomnak.
Ez lehet a titka. 
Élni tanít.

Újra lábkalimpáltatni.


A kezemben pocsettát szorongatok, a könyvbe hoztuk, legyünk benne mégis. 
Nyitom a könyvet, nyílik a tenyerem... és mégsincs benne semmi.

Érthetetlen... inkább érzem csak.
Ideje más nyomokat hagynunk az életben.

Agia Kyriaki elenged.

Soha ilyen szomorúnak még nem láttam és soha ilyen könnyű szívvel nem hagyom ott.

Kísér minket mindörökre.


Baktatunk a város felé, a kórót vacsoráló kecskékről jut eszünkbe, mennyire éhesek vagyunk.


Az utunkba akadók közül az Elea első hely, ahol van az étlapon cukkini csipsz
Asztal nincs üres, de hoznak egyet rögvest, fejek fölött tótágasban.


Grillezett fetasajt, karpathosi saláta, grilltálon mindenféle húsok meg az említett fenti 
kerül elénk ebben a sorrendben. Úgy belemerülünk az előételek ízharmóniáiba, hogy 
elfelejtem a többit megörökíteni, pedig a vacsoránk látványilag majdnem olyan kellemes, 
mint illatilag. A borravaló köszöneteként dinnyét és két jelentős pohár uzot kapunk.

Ekkora zabálás után szükség van az ánizspálinka jótékony hatásaira.


Jól főznek, valóban, de nekünk továbbra is a Psiloritis***** a kedvencünk.

 Ők is kénytelenek voltak beadni a derekukat, mostan már náluk is kapható 
kettőjurós giroszpitában, pedig eszméletlenül finom a muszakájuk, a sztifádójuk, 
a birkájuk, a grillezett cukkinijük, mindig kapunk plusszocskául szőlőt, dinnyét, 
rakit, időnként mindkettőt, olykor csak két frappé után is. 


Megbecsülik a visszatérőt. 


A hazaút reggelén azt tervezzük, hogy fizetünk a késői kijelentkezésért, 
legyen ráérős a csomagolásunk és az utolsó fürdőzésünk. 

A Kalimérás nyanyicska azonban hajthatatlan******.

Villámgyorsan összedobjuk a kövestül, korsófülestül 2x9 kilós pakkunk, 
majd 15 percnyi séta után,


félórácskás fürdés és hullámfotózás következik a Vronti-öbölben.
Kiszámított pillanatoknak élünk.


Éppen megszáradunk az árnyékban, mire megérkeznek a partra az első napozók.


Villámgyorsan eltapossák nyomainkat, amit meg nem, azt elmossa a tenger.


A bőrkarkötőm jobban bírja az idő múlását: tavaly óta tartja a Kalimerában a wifit. 
Ha ott lesz még jövőre, küldjetek róla egy képet!


Egészen eddig volt egy álmunk: 5679 nap múlva Karpathosra költözünk. 


Nos, akármennyire is fontossá vált az életünkben, sosem válhatunk szigetlakókká. 

Mert bár elképesztően szivélyesek a helyiek az ideérkezőkkel, azt észre kell vennünk, 

be sohasem fogadnának. 



Nekünk mindörökre az ünnep, a szabadság, a nyaralás szinonimája marad ez a sziget. 


διακοπές


Μαςβίτκαρπάθος

***

A kezét tessék figyelni, az övét.


* Egy kereszteződésben négy oldalról állítja meg STOP tábla a közlekedőket, ezen értetlenkedünk, amikor kijön üzletéből hozzánk az autókölcsönzős 
és elmagyarázza, hogy ezek a jelzések a nyárra vonatkoznak, már csak hat hét és minden visszaáll... Sóhajt, nevet, legyint. 

** II. világháborús olasz (?)védvonalak

*** Így lesz teljes a kép, volt legészakibb és legdélibb pont.

**** Kétféle ejtőernyős van: akinek már eltört a lába és akinek el fog törni a lába.

***** Psiloritis = Ida hegye, Krétán... 
(Amikor a bejegyzést írtam, azt hittem, ez lesz jövő évi nyaralásunk útjelzője.)  
((Már másfelé készülünk, annak egy hívószava is belekerült a szövegbe valami furcsa véletlen folyamán.))

******A takarítónő nem jön vissza később, 5-ig szieszta, szakszervezet, hablatyol. Az, hogy akkor is jól járna, ha kivételesen azt az egy szobát ő 
takarítaná ki max. 20 perc alatt, az eszébe sem jut. Ő az egyetlen görög, akivel kapcsolatban nincsenek jó emlékeink. 
Idén azt a szobát kaptuk, aminek ajtaját már tavaly sem lehetett könnyen nyitni, egy év alatt nem sikerült megolajozni a zárat. 
Mivel nem tudtunk bemenni, szóltam a tulajnak, jönne segíteni... mindjárt, persze... azóta se. 
Kénytelenek voltunk ötvenfaktoros naptejjel befújni.
Múkodik.

Ellenben a gazdasszonnyal, aki oly széles mosollyal tud nemet mondani, amilyet még magyariban sem gyakran látni.

2016. augusztus 27., szombat

Elfáradtunk

egy kicsit fizikailag és lelkileg is telítődtünk. Megjártuk, megéltük mindazt, amiért jöttünk, 
a maradék két nap már csak az idő múlásának  ráérős szemlélésével telhet. Nyugodtan
kávézgatunk a teraszon, ma ugyanolyan reggel virrad ránk, mint szomszédainkra.


7-kor megérkezik a tanker, hozza a gázolajat az erőműbe*, ami a sziget 
villamosenergiáját akkor is biztosítaná, ha véletlenül elállna a szél. 

 

9-kor befut valami flancos valaki  a saját hajócskáján, a saját helikopterecsjéjével. 
A nagy kikötő helyett az öböl legészakibb részén veti ki horgonyát inkognitózva.


Lenn a parton két szerelmes lány egymást fotózgatja. 
Pózolnak, ugrálnak, táncikálnak a hatalmas csokor rózsájukkal.

(Személyiségi jogok védelme ürügyén az illusztráció elmarad.)

Na, szedelőzködjünk! Picinyke autós körútra indulunk, ténfergősre. 

 Túl sok újdonság nem vár ma ránk, mellékes szórakozásként motívumokat gyűjtök**: 
Szent György ledöfi a sárkányt még mielőtt az kificamítaná lova lábát.



Ősi napmotívumok ugyanott. Búza és hal, bennük az élet.


Georgios Kostetsos félig és teljesen kész lírái Othosban.

 

Gazdagon burjádzó szőlőtőke Stesben, az Agios Panteleimonas ajtaján.


  A templom alatt fakadó forrásvíz fölött a névadó arcképéről készült mozaik. Érdemes 
elolvasni hosszadalmas szenvedéstörténetés akkor csöppet sem csodálkozunk ábrázatán.


Együttérző, mély sóhaj után tekintsünk felfelé, újabb lépcső jön, négy foka a tetőre visz. 


A következő faluról, Pylesről tavalyelőtt igen futó benyomásaink születtek, 
most meglepve tapasztaljuk, egyáltalán nem rozzant, sőt, nagyon barátságos kis falu.

 

Tóni szelest játszik a kék-fehér csíkosnak, hisz az is csak lobogva az igazi.

 

Ugye, hogyugye?

Ajánlom még figyelmetekbe a torony kétlábas rögzítését illetve 
a harangozó számára évek óta fenntartott thonet széket.

Forrást is találunk, természetesen templom alatt és míg tenyeremből kortyolom vizét, 
a férjem összekacsint egy helyi öregúrral. Tipikusan karpathosi férfiéletéről mesél: 
negyven évig hajózta a világ mindenféle tengereit, mire végképp hazatért. 
Ahogy beszél, nevet a szája, a szeme, az egész ember ragyog. 

Elirigylem a derűjét. Minden görög derűjét.

Zegzugos apró, rendezett utcácskákon sétálgatunk.


Duplán fotózunk, párhuzamosan. 

   

Ugyanazt  máshogy.

 

A jobboldali romos házban régóta nem él senki, lakóinak néhány holmiját még látni benn. 
Ezek ugyan jelentős értéket nem képviselnek, mi mégis csodálkozunk azon, hogy nyitott ajtó
 mellett is minden a helyén marad. Chiglioban, az elhagyott városban ugyanezt tapasztaltuk,
ott szerszámaikat hagyták szögre akasztva a gazdák, ki tudja mikor. 

 

A görög ember nem lop. 

Egyszer egy hatalmas szatyornyi élelmiszert találtunk a járdán, hiába nézelődtünk, a közelben,
 sőt, az egész utcában nem volt senki. Épülő, ajtótlan házba simán bemehettünk volna 
az ott tárolt száz doboz sörért meg a kábé ötven kétliteres üdítő egyikéért. Mesochoriban, 
a parkolóban több rekesznyi bort raktak le kisteherautóról, csak éppen nem jött föl érte
 senki, a sofőr simán elhúzott, az egész rakományt magára hagyva. Nem mondom meg,
 melyik kápolnácskában áll teli üveg uzó, raki és kosárnyi nyalánkság, 
mert már ne is haragudjatok, honfitársainkban nem bízok meg annyira.

Kellemes kis hely ez a Pyles a rengeteg zöldjével

 

Itt a járdák is tiszták, macska sehol, kuka nem bűzlik. 
Mellette öreg, használható szék meg egy másiknak a háttámlája.***


Az iskola ablakán kilesve szélmalmokon pihentetheti szemeit a helyi tanerő.

(Ha ugyan van ideje révedezni az égedelemhangos görög lurkók között.)


A játszótér itt sem EU-kompatibilis, ellenben a suliból július 19-én is zsivaj szűrődik ki.


Szemben irányjelző, miszerint most rögtön balra kell fordulnunk, arra megmászható 
egy újabb Profitis Ilias. Itt? Hol? Tekintgetünk körbefelé. Itt csak a lanka...


A titkos fenti helyett ideteszek pár képet az elsőről, az a mai nap során úgyis 
többször a látómezőnkbe kerül. Távolba veszve, barátságosan, 


közelebbről jobbra, majd balra kanyargó gyalogúttal,


végül impozánsabb megközelítésben.


Már megint ez a hegyre bazsalygás! 

Reggel az volt a terv, hogy keresünk egy jó kis  strandot a nyugati parton, ahol nincsenek
túl sokan. Az ötlet már eleve komolytalan, hisz ezen az oldalon mindig veszettül 
fúj a szél és a partok határozottan kövesek. Ma sincs ez másként.

Fürdőzés tehát ma sem lesz, ellenben lefényképezünk három kristálytiszta vizű bícset.

Szerencsére a kék padnál sincs most senki, ezért rögtön nyomozni kezdek. 
Emlékeztek? Tavaly egyetlen napig rózsaszín volt, épp akkor jártunk erre.

Ott van, amit keresek, áldom a felületesen festő görögi kezet. 


Ugye, ezek után elhiszitek nekem? De legfőképp én magamnak.

Ez itten egy varázspad, nincsen benne fotoshop, slussz és passz.


A nyugati oldalon ilyenek ma a kékek.


Mintha rémlene ez is: Mesochori kora délután.
Érdemes összehasonlítani a tavalyi késő délutános felvételekkel.


A roncsautós parkoló fölötti  lélekigazító**** helyről remekül belátni mindent.


Például azt a hegyet, egy újabb Profitis Iliast - negyediket a szigeten. 
Vagy az ötödiket? Na, ahhoz sem kapaszkodunk fel, kizárt!
Különben is, 1169 méter, alig kisebb, mint a Kali Limni.


Mielőtt letörölném a fintort az orrom alól, gyorsan megmutatom az 1795-ben öntött
 harangocska helyett az előtte álló fenyőt, mert arról erőteljes zaj hallatszik. 
Éktelenül muzsikál rajta egy kabóca. Kutatom vagy negyed óráig hiába, 
aztán Tóni 5 másodpercnyi hallgatózás után odamutat, ahol könyököltem. 


Ott van a kabóca, tényleg, erre az emberem (ennyi idősen!) szórakozni kezd vele: 
előveszi a telefonját és lejátssza neki a tavalyi kabócák hangját. Aztán felveszi azt a fültépő danolászást, amit erre válaszként kap, hogy majd szegény kabócát másként is becsaphassa.
Teljes siker: mi vigyorgunk, a kabóca meg önmagának énekel vissza újra, újra és újra.

Szegény állat teljesen kifárad, mintha be is rekedne. 

(Úgy sajnálom, hogy a Spartacus ösvényen nem csináltunk hangfelvételt, baromi kíváncsi lennék,  
mit szólt volna a mi kabócáink magyari dalaihoz.)


Mielőtt belepusztulna a cirregésbe, magára hagyjuk a kabócát. 
A település északi részébe tartunk, azt a fele még ismeretlen számunkra.


A napokban itt gazdag esküvő zajlott, a járdáról kétmaroknyi elhajigált gyöngyöt 
szedegetünk össze. Fűzök kombolóit belőlük, varázserejűt.


Már meg sem lepődöm, naná, hogy forrás fölé emelték itt is a temlomot.
Panagia i Vrissiani a neve, magyarul Miasszonyunk kútja.

Nagy a világ kereke, forog körbe-körbe.


Kóstolgatjuk a vizét, aztán ahhoz a kicsi, kék tetejű kápolnácskához, az Agia Sofiához megyünk,


ahol a hétvégén magokat szórtak egy másik ifjú pár fejére, ezzel kívánva nekik 
bőséges gyermekáldást. Babocska... a termékenység jelképe.

Meg a világom kereke.


Ilyesmi dolgokon elmélázva a távoli hegyre bámulok sóváran: 


tudom, milyen a túloldalon.


A mi utunk másfelé vezet.

Hullámok parthoz csapódását fotózzuk,


halat rendelünk a kékpados étteremben, 


és míg készül a vacsoránk, kutatjuk okát a valószerűtlen kéknek.


Hirtelen elhatározással, bár tudjuk, nem érünk oda napnyugtára, elindulunk a Kyriakihoz.

Feljön a hold , mire odaérünk.


Nemhogy a szívünk, a bejegyzésünk sincsen meg a könyvben.

Érthetetlen.


Egyáltalán... Mi a francot keresünk már megint itt? 

...

De legalább emberszerű újra a szelfi, kékpados.

*A sziget első, 1944-es generátora, mint ipartörténeti emlék megtekinthető a Larniotissa mellett.

**Vagyis mézédes, sűrű, aranyló helyi bor után kajtatunk, de a tavalyi már mind elfogyott, az idei szőlő meg 
még nem is érik. A pylesi kafenionban pohárkányit kóstolhatnánk, ha gyalog jöttünk volna.

***Szeretnék belelátni a vámos gondolataiba a poggyászok átvilágításakor, ahogy nézi, sorolja magában: 
törött korsófül, két összekötött toboz, rozsdás hálónehezék, szék háttámlája 
Apollon Kulturális Jótékonysági Csoport felirattal
Hogy nem röhögi el magát?

****Nem felejteni sohase: alázatosságról szólt az intelem.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...